Sosem voltál még a hegy tetején, mi?

Morgás. Elnyújtott, keserves morgás, a vége egyenesen oktávnyi különbségbe hajlott. Szinte már illetlen hangnak hatott.
-Hallom ám -pirított újból Takakira Yamamoto.
A korlátnak támaszkodva figyelte a horizontot, Takaki borzongva követte a példáját. Gyomra egy húzással szűkebbre zsugorodott, fájdalmasan követelte az ételt.
-Mit akarsz tőlem? -koccant össze Takaki foga. -És miről hadoválsz egyfolytában, mintha együtt nőttünk volna fel?
Meg sem lepődött a saját szavain, Yamamoto olyan furcsa egy lénynek tűnt a szemében, hogy Takaki akaratlanul idomult hozzá. Elengedte magát.
-Semmit sem akarok tőled -felelte dudorászva a srác. -Segítek, mint mindig. Régóta csinálom ezt, régebb óta, hogy az ükapád megszületett. Sokkal, de sokkal régebb óta...
Kihúzta magát és fintorogva felhúzta a száját. Hegyes orra váratlanul egy rókára emlékeztette Takakit. Egy rókára, ami élénken szimatolt a levegőbe.
-Az istenekre! De öreg vagyok! -jelentette ki Yamamoto a homlokára csapva, mire Takaki akaratlanul elmosolyodott.
Kínjában. Biztos volt benne, hogy az idegen srác bolond. Félkegyelmű. Vagy ha nem is, nagyon jól színészkedett. És ezzel akarva-akaratlan felvidította őt. Váratlanul egy mutatóujj jelent meg a látóterében, ha nem hajolt volna időben el tőle, az orrában állt volna meg.
-Ne merj kiröhögni! Évszázadok óta mentem a hátsófeled attól, hogy valami igazán nagy hülyeséget csinálj! Különben is -itt elvigyorodott és a zsebébe nyúlt. Majd egy papírdarabot húzott elő. -Ez nem a tiéd, barátom?
Azzal széthajtogatta és fennhangon beleolvasott. Takaki azonnal utána nyúlt, a füle helyén lángnyelvek csaptak fel, terjengőn elborítva vele a homlokát.
-Ó drága Harumi... -fulladt el a nevetéstől Yamamoto.
Könnyedén ellépett Takaki elől, aki szintén kifulladt, de az erőlködéstől. Dühében kicsordult a könnye.
-A generációk hátránya meg a modernizálódásé -csóválta a fejét a srác amint meglátta és türelmesen, szépen összehajtogatta a levelet, majd egy villámgyors mozdulattal Takaki ingébe csúsztatta. A fiú még azt is érezte, ahogy kétszer meglapogatta finoman. Haragja egy pillanat alatt elillant. -Az ősöd ezért már behorpasztotta volna a képem.
-Az ősöm?
Yamamoto bólintott.
-Na jó, eddig mulatságos volt, de most már elegem van -fonta össze a karjait Takaki. -Ha nem árulod el, ki vagy, feljelentelek a kapitánynál zaklatásért, később meg a rendőrségen!
Komolyan gondolta, noha a Yamamoto alakja, még a cinkos húzásokkal együtt is rokonszenves maradt. Megfeszült közöttük a csend, ezúttal az idegen srác majdhogynem szomorúan nézett rá. Nekitámaszkodott a korlátnak, kezeit zsebre dugta, arcát kissé elfordította, ettől Takakinak az a benyomása támadt, mintha keresett volna valamit rajta. Még jobban elhúzódott a hallgatásuk, Takaki már-már elszégyellte magát, amiért ilyen goromba volt Yamamotóval, még ha a srác sokkalta megszégyenítőbben viselkedett ővele.
Kirobbanó nevetés ijesztette majdnem halálra, mire felocsúdott, a srác a térdét csapkodta jókedvében.
-Esküszöm, te vagy a legelfajzottabb eddig -vihogta. -Nehogy már rosszul érezd magad az én természetem miatt. Az én viselkedésem az én gondom.
-Te hallod a gondolataimat? -kérdezte Takaki csodálkozva, még dübörgő szívvel.
-Rád van írva. No, hogy szívinfarktust ne kapj itt nekem -mire mennék úgy veled-, megígérem, hogy körbevezetlek Rishirin. Meg persze a beígért sztorikkal sem maradok adósod.
-Ismered a helyet?
-Véletlenül nem szökésben vagy? -kontrázott rá.
-De igen -mondta bizonytalanul Takaki.
-Akkor nincs több kérdés! Egyébként sem szándékozol egyhamar hazamenni nem?
Takaki ezen elgondolkodott egy kissé. Arra jutott, hogy addig, míg kutatásokkal nem bizonyítják, hogy a szégyenbe nem lehet belehalni, inkább nem hisz a természettörvényeknek sem. Ember bizonyítsa be, hogy az ember hülye. Másnak úgysem hisz.
Válaszul megrázta a fejét.
-Nagyszerű -nyugtázta. -A híradóban lesz a képed, valahol csak maradt benned némi zsenialitás, hogy egy technikailag lefedetlen helyre utazol épp.
Takaki gyanakodva hajolt előre.
-Nagyon benne vagy a témában -fogalmazott ugyanolyan lazán, mint Yamamoto.
Jóleső, kellemes érzés volt. Nem ügyelt gondosan a szavakra, egyszerűen a saját sorrendjükben jöttek. Yamamoto vállat vont.
-Ez van. Hé, mindjárt megérkezünk! Már látni a part körvonalait!
A reggeli gyenge napfényben, akár a szépiákon, úgy szürkéllett a sziget sziluettje. A piszkossárgás derengésben Takakit váratlanul elfogta a nyugalom. A korlát égette a bőrét a rétegek ellenére, ujjai összekulcsolódtak. Egy szál magában, egy nyakába szakadó idegennel, a tengeren hullámzott, túlment Hokkaido szigetén is. Mintha nem Japánban járt volna.
Megnyugodott attól, hogy azt a valakit valahol a fesztivál közepén hagyta.
Lehet, hogy fizikailag lehetetlen a szégyenbe belefulladni, azonban a pillanat belehal. Az ő akciója után biztosan.
A hajó egyre közelebb ért, kirajzolódtak a kontúrok, majd egyre színesedtek a felkelő nap hatására. A komp előtt rajzó hajók és bárkák sokasága ringott, a kikötő partja szintén hullámzott a pakolászó árusok hömpölygő sietségében. Takaki oldalra fordította a fejét, hogy újdonsült idegenvezetőjére nézzen, de Yamamotónak hűlt helye volt. Rémülten lökte el magát a korláttól, majd betámolygott a hajótestbe, meg-megbotolva a mozgó padlón. A hangszórók felrecsegtek a parkolási szándékot jelezve, Takaki tekintete ide-oda járt valami vagy valaki ismerős után. Aztán egyszerre egy hatalmas döccenés sugárzott át a hajón, Takaki meg finoman fenékre esett.
-Hát te meg mit csinálsz ott? -harsant fel Yamamoto a hálóajtóban előbukkanva, túlordítva a komp dudálását.
-Ugyan már mit? Keresem az önbecsülésem -csattant fel ingerülten Takaki, de a Yamamoto kezét húzó ételillat azonnal elterelte a figyelmét.
-Annál a barázdánál nézted? Ott baloldalt. Szereztem kaját -emelte fel a kezeit a srác Takaki megvillanó tekintetére. -Most viszont tipli, mert ha rájönnek, átúszhatjuk a tengert visszafelé.
Szinte elsodorták az útjukba kerülő embereket, a felszolgáló kisasszonyokat, akiket furcsa módon Takaki észre sem vett az utazás alatt. Az ajtóőr a vállát kiugrasztva hátráltatta meg, míg megnézte a jegyét, majd tovább igyekeztek.
-Téged le sem ellenőriztek -szuszogta Takaki.
-Hát barátom, melletted elhalványulok -vigyorgott Yamamoto, egyetlen felesleges légvétel nélkül.
Jobban bírta az iramot, mint Takaki.
Áttörtek az árusok tömegén, aztán egyenesen tovább a dokkokon és bár Takaki nem egészen értette, hogy hova rohannak még úgy, túl sok lehetősége nem akadt, ami alapján mást választhatott volna. Majd nem is akart mást választani. Ahogy egyre a sziget belseje felé futottak, a házak ritkultak, egyedül a mesterséges utak maradtak meg valamelyest, később azonban egy hatalmas hegycsúcs bontakozott ki az orra előtt. Takaki két lihegés közepette annyira belefeledkezett a látványba, hogy egy óvatlan pillanatban megbotlott és hasra esett. Tartósan. Nagyot nyögve fújta szét a szájánál a port, amit a lendület az orrába lebbentett, mire tüsszögött egyet.
-Egészségedre -vágta rá Yamamoto.
-Hova, hoh, hova? -akarta kérdezni Takaki, de prüszkölésbe folyt az érdeklődés. -Hova megyünk?
-Igazából sehova már -jött a válasz, mire Takaki hörögve emelte fel a fejét. -Mi az, hogy sehova?
-Belefeledkeztem a dologba.
Yamamoto most először szégyenlősen megvakarta a tarkóját, de nem tűnt bűnbánónak. Bár lehet a mosoly miatt, aminek a kunkora nem múlt el a szája sarkából. Takaki a hátára fordult, úgy mutatott a srácra:
-Kinyírlak, csak keljek fel.
Váratlanul Yamamoto mellette termett a földön, hasonlóképpen elnyúlva.
-Ugyan már -mondta mosolyogva, ezúttal kiszélesítve az ívét, majd az egyik zsemleszerű valamit Takakinak nyújtotta. -Itt a reggelid.
Takaki megilletődve fogadta el, de előbb megtapogatta, megszagolgatta az ételt. Ínycsiklandó volt. Vagy csak az éhség illúziója.
Aztán az éhség csámcsogással és roppanással vegyes csendben materializálódott. Némán, mégis örlőn feküdtek a földön és ettek. Takaki nem állta meg közben, hogy fel-fel ne pillantson a fejjel lefelé fordult hegyre, ami a lassan kéken ragyogó égben, mint egy árnyék, úgy szélesedett.
Rágás, nyelés, harapás, rágás nyelés.
Rálapultak a földre. Körülöttük viszont minden éledt.
-Gyakran estél már el?
Yamamoto hangja egészen halkan zengett, finoman, mélyen. Takaki úgy érezte hirtelen, beleolvadt a reggelbe a kérdés.
-Tulajdonképpen nem sokszor.
-Pedig illenék.
-A pornyelés? -Takaki sejtette, miért érdeklődik Yamamoto.
Meglepődni sem akart már ezen. Csak enni, feküdni, meg figyelni a lába zsibbadását a futástól.
-Az.
-Egyszer nem elég?
-A fesztiválra gondolsz?
Takaki bekapta az utolsó falatot, leveregette a morzsákat a tenyeréről, majd bólintott.
-Mindenki erről fog beszélni. Szegény Harumi meg...
-Ő is nyelheti a port -jelentette ki csendesen Yamamoto.
-Meg a megjegyzéseket.
-Tudod -Yamamoto az egyik karját a feje alá tette és Takaki felé fordult. -Te vagy az első, aki sosem esett igazán mélyre és sosem volt a legmagasabban.
-Tizenöt éves vagyok. Még nem volt rá lehetőségem -Takaki elgondolkodva vakarta az állát. -A fesztivál éppenséggel nem elég jó ehhez?
Yamamoto cuppantott egyet, majd a zsebéből előhúzott egy fogpiszkálót. A nap az évszakhoz képest melegebben tűzött, így a fagyos föld sem akadályozta őket a pihenésben.
-Hajaj, mihez kezdjek veled? -motyogta a srác. -Meg sem kérdezed, honnan tudnék a családodról, hogy találtam rád és még példálózni sem tudok, annyira kocka vagy.
-Hé! -szólt rá Takaki. -Azért nem kérdezem, mert úgysem válaszolsz.
A fogpiszkáló megemelkedett az orr felé. Göcögés szaladt ki Yamamoto száján.
-Helyes észrevétel. És mit szólnál, ha mesélnék valamit, míg megyünk a hegyhez?
Takaki felült és az immár rendes szögben magasodó Rishiri-hegyre meredt.
-Fel akarsz mászni? -kérdezte elképedten.
Yamamoto a könyökére támaszkodott és akár egy modell, meggyőzően állta Takaki tekintetét.
-Sosem volt még a hegy tetején, mi? Hiszen még esni sem estél elégszer. Itt az ideje.