Enciklopédia

Takaki Kaagéban egy pillanatra felmerült, hogy egy óvatlan lépéssel belezuhan a mellette tátongó mélységbe, de a kínzó nevetés miatt talán észre sem vette volna. Megtorpant és a térdére támaszkodva igyekezett megnyugodni. Yamamoto lábai az orra előtt keresztezték egymást, ahogy türelmesen és enyhe sértettséggel várta a fuldokló roham végét.
Hiába mondta, hogy soha nem hazudott még, a hihetetlenség okozta vidámságot meghazudtolásnak érezte.
Takaki nem tudta, honnan vette ezt, elvégre semmi sem kötötte a fiúhoz, azonban Yamamotoban volt valami, ami miatt nem haragudott rá. A srác meséje pedig kifejezetten érdekesen indult, a hangja, a séta közbeni gesztusai, a stílusa magával ragadta.
Talán egy kissé közelebb vonta ezzel magához.
Takakinak nemigen voltak barátai. Ritkán, ha talált egy-egy hasonló érdeklődésű embert, örült neki, de egy idő múlva mindannyian elárulták magukat, hogy tulajdonképpen furcsának vélték őt. Már pedig a barátok között nincs furcsaság. Nincs, mert közös lesz és ami közös, az már nem lehet furcsa.
Yamamoto társasága éppen ilyen volt. A srácban fel sem merült, hogy Takaki meglepődött rajta, vagy ha mégis, nem tette szóvá. Sőt. Takaki megnyilvánulásaira is úgy reagált, mintha a reggeli időjárásról beszélgettek volna.
-Huh -egyenesedett ki Takaki. -Ezt nem várhatod el, hogy elhiggyem. Rendesnek tűnsz a magad szemtelen módján, meg kösz a segítséget, de mindennek van határa.
Yamamoto az égnek emelte a tekintetét, majd a zsebébe nyúlt és elő húzta a hajón is ellopott papirost. Takaki azonnal tapogatni kezdte a mellkasát, azonban nem érezte meg a levelet a ruha gyűrődései közt.
-Ezt meg hogy? -nyílt el a szeme.
-Rókaszellem vagyok -ismételte Yamamoto artikuláltan és érthetően. -Értek az ilyesmihez. Bár, ne izgulj, Éjmadarász sem hitt nekem addig, amíg el nem loptam Parazsat a törzsétől.
Takaki hitetlenkedve bámult rá, majd megpróbált valami különös jegyet találni rajta. Yamamoto egy átlagos kinézetű srácként állt előtte, egyedül a kisugárzása volt több, mint furcsa. Ujjai közt még mindig Takaki írását tartotta, ha az iskolában látják, a mozdulat lazasága és hanyagsága miatt rögtön hírnévre tesz szert.
Nem mintha Takakiban nem lett volna meg ez a fajta vagányság.
Legalábbis kellett lennie.
Bőven vezekelt már a hegymászás révén a fesztivál miatt.
Aztán észrevette. Olyan váratlanul egyszerűen világosodott meg, amilyen egyenes sugárral tűzött immár a nap a srác háta mögül.
Az arc hegyes alakja, a szem kékes feketeségében villanó ravaszság, az orr lendületes íve, a szája vonalának örök görbülése. Takakinak már csak két darab fül hiányzott Yamamoto fejéről meg egy hatalmas, vöröses bozont a gerincének végéről.
Takaki elképedt. Igyekezett mentséget találni a jelenségre, de ahogy mindinkább meredt rá, annál erősebbé vált a hasonlóság. Végül, amikor Yamamoto tekintete egyöntetű feketébe folyt, elfedve a szeme fehérjét, Takaki hátrébb lépett egyet.
-Az igazi alakomnak nem nagyon örülnél, úgyhogy kímélj meg a kitárulkozástól meg egy ájulástól, rendben?
Yamamoto foga kivillant beszéd közben, aprók voltak és tűhegyesek, harapta a levegőt, miközben láthatóan nyugtatta Takakit.
-Ez nem hiszem el -hőkölt még egyszer hátra Takaki. -Ezt rohadtul nem hiszem el!
Yamamoto ezúttal is kitalálta a gondolatát.
-Ne akarj menekülni, nem érsz vele semmit, maximum kifárasztod magad, mielőtt folytatnánk az utunkat.
-Minek akarsz felvinni a hegyre? Megenni? Áldozat egy újabb emberi alakért? Vagy ott várnak a társaid és széttéptek?
-Túl sok animét néztél barátom -jegyezte meg szárazon Yamamoto. -Ne légy már fafejű. Ha bántani akarnálak, megtettem volna hamarabb, ráadásul, amint látod, nem akadályoznak meg különösebben az evilági tényezők.
Takaki még egyet lépett hátra, majd ismét, végül megszaporázta a tempót, egyre távolodva a lénytől. Arccal maradt a rókaszellemnek mondott srác felé, nehogy meglepetés érje, de megcsúszott egy nagyobb kavicson és megint a földre esett. Hátába belenyilallt a fájdalom, a lelkébe meg a szégyen.
Hányszor akarja még ezt eljátszani?
-Istenekre! -takarta el a szemét Yamamoto, miközben megcsóválta a fejét. -Van, ami nem változik. Lehet valaki kiváló vadász, ha az agya helyén egy enciklopédia van.
Takaki elemelkedett a talajtól. Egy pillanattal később Yamamoto három lépésnyi távolságra állt meg tőle, kezeit megadóan maga elé emelve.
-Nézz meg újra -mondta. -Rajta! Ha van fényképezőgéped, az külön bónusz.
Eközben szándékosan visszamosódott a teljes emberi alakba. Azonban Takakinak megmaradt a borzongó érzete, hogy még mindig látja maga előtt azokat a jeleket, amik felfedték. Bár az is túlzás lett volna, hogy nem bízott már benne. Igazság szerint, pusztán megijedt. Yamamoto tekintetében azonban semmi sem változott. Yamamoto valamiért bízott Takakiban. Nem szánalmasan esdekelve az elfogadásért, nem könyörgött, nem erőszakoskodott. Nem akarta mindenáron, hogy higgyen neki.
Yamamoto magában is bízott. Ez tette volna olyan vonzóvá?
-Na végre -könnyebbült meg a srác. -Egyben vagy még?
Takaki rezzenésszerűen bólintott.
-Rókaszellem -bökte ki idétlenül.
-Az.
-És a mi családunkat molesztálod évszázadok óta?
Most először Yamamoto meghökkent. Aztán ugyanazzal a hévvel, mint a kompon, kitört belőle a kacagás. Ezúttal nem fogta vissza magát, érdekes, ugatásszerű felhanggal párosult a nevetés. Egyszerre hatott mulatságosnak és elképesztően furcsának.
-Tudod mit? Lehet, hogy igazad van! -vihogta. -Molesztálni, ez jó! És kérlek ne rövidíts meg, nemsokára egy évezrede.
-Azt mondtad, nem emlékszel már olyan jól az időre.
-De a szülinapjára emlékszik az ember! -kiáltott fel Yamamoto vidáman. -És éppen ma van.
-Ennyi idő után is lehet örülni a születésnapnak? -kérdezte Takaki kizökkenve a rémületből, a kíváncsiság lassan erősebbnek bizonyult.
Ezen a rókaszellem elgondolkodott. A töprengő arckifejezésben átsugárzott az állati szépség az emberi vonásokon. Takaki egy pillanatra belefeledkezett annak a tudatába, hogy jelenleg egy istennel beszélt. Így már világossá vált a többféle istenség megszólítása is Yamamoto szájából.
Egy isten a régi korokból?
Nem bírta felfogni. Pedig látta, hallotta, érintette, sőt, a vele szemben álló lény a barátjaként kezelte.
Családi védőszent?
Vajon elaludt volna a vonaton? Szó se róla, érdekes egy álom volt akkor. Üzenetet hordozó, jelentéssel bíró.
-Belém ne szeress, hé! -riasztotta fel Takakit a rókaszellem hangja. -Félre ezzel a bamba szerelmetes ábrázattal hallod?
-I-igen.
-Lehet örülni a szülinapnak, alkat kérdése -vont vállat folytatva a beszélgetést Yamamoto. -A bátyám, Lángész például utálja.
-A bátyád?
-A rahedli sok róka közül az egyik, inkább ne kérdezd.
-Nem is fogom -motyogta Takaki. -Összezavarodtam.
Yamamoto együttérzően a vállára tette a kezét.
-Nem hibáztatlak -bólintott. -Különben meg Lángész bátyónak van is mit utálnia, neki már két farka van. Nemrég kapta, gondolj bele, megint megszokni egy másik egyensúlyt a léleknek. Az öreg rigolyái mellett.
-Két farka?
Takaki még inkább értetlenkedett.
-Olyan kitüntetés ez nekünk, mint nálatok annak a száztizenöt éves mukinak, aki bekerült a Guiness rekordok könyvébe. Ritka dolog, bölcsességet jelez. Állítólag.
-Neked akkor egy sincs? -érdeklődött Takaki, mire Yamamoto váratlanul tarkón vágta.
Nem fájt igazán, de érződött, Takaki azonnal ellépett az isten hatóköréből az érintett területet dörzsölve.
-Hát fiam, most megsértettél -húzta fel az orrát Yamamoto, de a szemében jókedv csillant. -Ne húzd ki a gyufát.
-Nem dohányzom.
-Helyes. Feldolgoztad pszichológiailag a mivoltomat?
Yamamoto hátat fordított Takakinak, de a szeme a fiún járt. Takaki vállat vont, szakasztott, mint a rókaszellem.
-Félig-meddig.
-Az is valami -biccentett a srác és megindult, mögötte Takaki követte. -Tudod, ahogy így elnézlek, csak vesztenivalója volt ennek a társadalomnak. Ennyi két lábon járó, kockafejű enciklopédiaként nem sok csodát élhettek meg. Ami kár, mert iszonyatosan jó buli.
-Na, mert te tökéletes vagy -morogta Takaki.
-Dehogy vagyok -hangzott a válasz előröl. -Meghalni például az isteneknek sem bírok.
-Szellem vagy, azt hittem ez evidens.
-Kétszáz év után már nem akarod annak venni. Akkor már a nevedben sem vagy biztos, annyi embert elveszítettél.
A váratlanul fellépő szomorú árnyalat meglepte Takakit. Yamamoto először mutatott érzelmet. Hiába volt mindig vidám, ironikus, ezek összemosódnak a mindennapokkal. A gyökeresen ellentétes hangnem jobban elérte Takaki szívét.
Kétszáz év és már a nevedre sem akarsz emlékezni?
-Egyébként szólíts Rézkarcnak -jegyezte meg oldalra fordítva a fejét Yamamoto.
Tökéletesen illett rá.