Túlzás lenne azt állítani, hogy sok időbe telt, míg elhitte. Egészen pontosan, amíg a házainkhoz nem értünk. Cimbi szótlanul nézett körbe, mielőtt átosontunk volna a gyűlések terén, nehogy meglássanak minket. Talán, ha tíz megtermett férfi elnyúlt volna fekve egymás után, akkor kiadták a kör átmérőjét. Az egész falu körkörösen lett felépítve, védelem szempontjából ezt tartottuk a legideálisabbnak. Ezzel talán már hamarabb felfedeztük a falanx harcmodort, mint a görögök, -ahogy mostanában elterjedt. A házak kis távolságra álltak egymástól, bár ez akkoriban nem jelentett gondot, lévén, hogy sem utcákat nem alakítottunk ki, sem szívbajosak nem voltunk a szomszéd életét illetően. Alacsony, egyszerűen díszített, saját kezűleg épült kunyhókban laktunk. A Vadászok klánja szemében csak az elejtés létezett, többnyire a feladatok töltötték ki az életünket. Ehhez alkalmazkodtunk mindenben, a házainkban, a kapcsolatainkban. A vadászatokhoz gyakran egy maroknyi ember kellett, így hát a legkifizetődőbbnek tűnt elhagyni a torzsalkodást. Az egész napos hajsza miatt pedig, nem maradt másra energia. A Harcosok ugyanígy álltak hozzá, egyedül a Védelmezők között akadtak néha gondok. Azok sem voltak a mieink.
Cimbi hirtelen hátrébb húzódott, amivel alaposan átgázolt a lábamon. Amilyen sebes ügyességgel kapta el a madarat, olyannyira elvétette ezúttal, hogy észre ne vegyenek. Némi surrogás és halk beszéd után, rájöttem, miért.
-Tudom, hogy ott vagytok -hangzott a finom, lágy hang, amibe általában az én hátam is beleborsódzott.
Pedig Cimbi szeretett bele végzetesen, velem ellentétben. A lány alakja szinte eggyé vált a környezettel, valóban, pusztán a furcsa, trillázásszerű megállapítás jelezte, hogy ott volt.
-Affenébe -motyogta Cimbi, mire együttérzően megveregettem a hátát.
Bosszúsan fordította hátra a fejét, mire rájöttünk a kellemetlennek tűnő pozíciónkra. Ijedten rebbentünk szét. A pletykák már abban az időben is szétszedték az embert. Cimbi hősiesen összeszedte magát és kicsúszott a lány elé.
-Honnan tudod, hogy nem csak én vagyok? -érdeklődött sután.
-A madár sem képes elhagyni az árnyékát.
Meghökkentem a hasonlaton, kénytelen-kelletlen igazat adtam a lánynak. A ki nem mondott dolgok olyanok lehettek, mint az árnyék. Cimbi és köztem sosem esett szó arról, hogy miért barátkoztunk vagy miért tengettem mellette emberi mivoltomat. Elfogadtuk mindketten.
-Ez igazán fájt -szólaltam meg vigyorogva, azonban nem fedtem fel magam jobban.
Ezzel alattomos módon rávettem, hogy közelebb lépjen Cimbihez, aki árgus szemekkel figyelte a lányt. Jól leplezte ugyan, de a tekintet mozdulatlansága és a lélegzetének visszafogása elárulta számomra. Intettem a fürkésző szempárnak, majd a lány nyugodtan kiegyenesedett és alig egy ujjnyi távolsággal a karjaik közt, a barátomhoz fordult.
-Mit kerestek itt éjnek évadján? Tilos kinn tartózkodni ilyenkor.
-Bagoly mondja, Madárdal -néztem az egyöntetű feketeségre felettem.
Cimbi hallgatott.
A lányt Madárdalnak hívták, illett is hozzá. Vadászata nyugodt, kedves, már-már bosszantóan könnyed volt. Minden alkalommal halkan, trillázva fütyörészni kezdett, a madártól egy-két lépésre. Megtévesztette a kis tollas jószágokat, amik teljes bizalommal röppentek felé, neki csupán annyi dolga maradt, hogy finoman elkapja őket. Lány mivolta miatt nem ölhette meg őket.
Talán ezért szerette a későbbi Éjmadarász is.
A Vadász klán teljes társadalma vadászott, a nőknek viszont megtiltották, hogy öljenek. A férfiak úgy tartották, elegendő, ha csak ők mocskolják ezzel a lelküket. A nők tisztasága elsőbbséget élvezett. Az idő is őket igazolta, mert hiába voltak erősek az asszonyok, ösztönösen sem vonzódtak a gyilkoláshoz. Madárdalt pedig a lehető legszebb, legtisztább leendő nőnek titulálták gyermekként is.
Magyarán szólva, érte csorgott az összes hímnemű nyála, a vele egykorúak közt.
Cimbinek meg előnye volt, úgy tűnt, a lány vele beszélgetett a legszívesebben.
-Gyakorolok -jelentette ki Madárdal közömbösen, mintha ez mentesítené a tilalom alól.
-Egy lélek sincs a közelben rajtunk kívül -jegyezte meg Cimbi.
Végre feloldódott a lány társaságában.
-Nem tudtam aludni -érkezett a következő vallomás. -Ezért jöttem ki gyakorolni.
-Nem félsz a szellemektől? Tudod, hogy éjjel ébrednek a gonoszabbak.
A lány elmosolyodott.
-A megérzésem rosszabb volt.
Hátrahőköltünk Cimbivel. A híres női megérzés. Számtalanszor hallottuk már, mekkora ereje van, minthogy az asszony igazának is. Neki mindig hinni kellett, ha létezett az a bizonyos igazság, ha nem, különben a leggonoszabb szellem ragadta el tőlünk.
Mi húzzuk a rövidebbet. Ezért volt nehéz a férfisors valójában. Időbe telt, míg megtanultuk méltósággal viselni az állandó vereség ködét a fejünk felett. És úgy tenni, mintha mi akartuk volna és hallatlanul boldogak maradtunk volna tőle.
-Miféle megérzés? -érdeklődött Cimbi visszatérve a kábulatból.
-El fogsz menni.
Gyorsan szaladt ki a lány száján, a trillázásban elveszett az éle, mint ahogy mit érezhetett ő maga, ennek következtében.
-Pardon? -érdeklődtem az értelmetlen jóslattól. -Minek menne el?
Madárdal azonban rám sem hederített, Cimbire bámult hosszan és sokkalta szomorúbban ismételte:
-El fogsz menni tőlünk.
-Miért?
Cimbi már akkor ilyen volt. Nem akadt fenn a mondandón, míg nem ismerte teljes valójában. Madárdalt hallgatni egyébként is felért egy jóleső meditációval.
-Nem tudom, de nem maradsz köztünk.
-Kösz a bővebb felvilágosítást -szúrtam közbe, mire mérgesen rám pillantott.
Belerondíthattam valamibe.
-Arról nincs megérzésed, hogy én vele megyek-e? -érdeklődtem udvariasabban.
-Te azt csinálsz, amit akarsz.
-Jaj de jó! -lélegeztem fel.
-Ti még nem válaszoltatok arra, hogy mit kerestek itt? -terelte vissza a témát a lány.
Beljebb húzódott a fák takarásába, Cimbi követte a példáját. Észrevettem, hogy minduntalan és önkéntelenül egymás közelében álltak. Ha nem a fiú, akkor a lány tett érte. Szellemszívem telecsordult meghatottsággal, bár Madárdal megérzése még bennem is nyomot hagyott. Pedig nekem eshetett -és esett- a legkevesebb bajom. A láthatatlanul bimbódzó románc kettejük között, még nehezebb akadályokat gördíthetett Cimbi elé.
A kis éji madarász elé. Éjmadarász.
Jól hangzott. Párszor megismételtem magamban.
Éjmadarász. Éjmadarász.
Bitangul jól hangzott. Mint egy későbbi szamurájnév. Meg aztán illett a gyerekre. Az én fiam, Éjmadarász! A Sötétség Misztériuma! A Favágók Riogatója! Aki egy az egyben Vadász, Harcos és Védelmező! Akire elég a lánynak csak rágondolni és bátor, nemes fiút szül!
Azt hiszem túlzásokba estem. Azért reméltem még akkor, hogy valami csurranni fog nekem is ebből.
-Éjmadarász -morogtam a sötétségbe.
-Mi? -fordult felém azonnal a fiú.
-Csak annyit mondtam, hogy jó kutya -rötyögtem fel.
Elsőre hallgatott a nevére.
-Fiúk, magyarázat nélkül félreértem -ébresztett minket a lány hangja.
Mindenki belezsongult a saját gondolatmenetébe. Valószínűleg Cimbinek, azaz frissen keresztelt Éjmadarásznak egyéb gondjai is akadhattak, azonban a békesség kedvéért elnapoltam ezeket a sejtéseket.
-Pusztán azt lehet félreérteni, amit félre akarsz érteni -böktem oda, mire rácsapott a karomra. -Au! Értem, értem Tisztaság Oltára, nem gondolsz te semmit sem. Bár akkor a Hülyeség Oltára lehetnél. Au, fejezd már be!
-Szerintem ne fokozd -szólt rám Éjmadarász.
-Akkor mondd el neki -vágtam vissza. -Rajta. Úgyis téged érint.
Az eddigi legostobább tanácsom volt, az évezredek alatt. Még most is bánom. Madárdal valóban szerette Éjmadarászt, azonban azzal nem számoltam ifjonc koromban, hogy a szeretetnek mekkora ereje van. Ha mindenben az egyensúly a lényeg, a szeretetnek kellett legyen rossz oldala. Rossz oldalai. Nem mintha sokszög lenne a dolog. A vágyódás, az elvesztés és az ellentétes hatások.
Nem eskettük meg, hogy titokban tartja Éjmadarász technikáját. Az újonnan felfedezett technikáját.
Megkértük, hogy csalogasson nekünk egy madarat a nem messze himbálódzó ágra a fejünk felett. A lány engedelmeskedett, hangja nyomán kettő-három madárnyi szárnysuhogás töltötte be a levegőt. Pontosan hallottam a madarak közti különbséget, egy pelyhesebb, fiatalabb, szinte fióka landolt a fán, hogy pihenjen. Kisvártatva egy "mamaszerű" teltebb alak telepedett mellé. Hátráltunk négy-öt lépést, majd a lánnyal Éjmadarászra szegeztük a tekintetünket. Ő kihúzta magát, megropogtatta szélesedő vállát, majd kissé meghajolt, támadó helyzetbe mozdult. Bőre alatt megfeszült az egész izomzat, lerítt róla, hogy iszonyatosan koncentrált. Majd ugyanazzal a lendülettel, sebességgel és ügyességgel ugrott a fa törzsének, tovább lökve magát az ág felé. Ma már azt mondanád Takaki, mintha kiszámította volna előre. Éjmadarásznak azonban hirtelen éledtek fel az ösztönei és ártatlanul hitt nekik. Hogy így kell tennie. Lehetséges ezért ügyetlenedtetek el az idő haladtával. Elfelejtettetek bízni az ösztöneitekben. Bűnbankká kiáltottátok ki őket.
A madaraknak nem maradt lehetőségük segélykérően felcsipogni, a kérges surrogás és egy hatalmas puffanás után, Éjmadarász mindkét markában rejtőzött egy-egy példány. Ujjongva ugrottam egyet, a levegőbe ütöttem, majd azonnal mellé léptem, hogy segítsek neki felkelni. A fiú azonban remegett és kis híján összecsuklott, ahogy elengedtem.
-Mi történt? -kérdeztem.
-Megöltem -nyögte olyan hangon, mintha magába döfött volna, lehelte szinte a szavakat. -Rézkarc, megöltem az egyiket. Rosszul estem. Nem vigyáztam rá.
Reszketve nyíltak szét az ujjak, felfedve az immár élettelen testet. Én pedig megéreztem a könnyei illatát. Visszafojtva, hangtalanul sírt és egy pillanatra képes voltam az ő fejével gondolkodni. Enyhe hányinger fogott el, ahogy a kezembe csúsztatta a madarat. Amilyen gyorsan csak tudtam, eltemettem, megköszönve neki, hogy nekünk adta a halálát.
A halálnak is megvan a szépsége, meg kellett köszönnöm, hogy átadott egy keveset ebből meg egy kis tanulságot.
-Elképesztő! -motyogta a lány. -Én alig érzékeltem a madarakat, már darabra is.
Szótlanul hallgattam, míg átvillant rajtam, hogy a lány talán annyira nem ártatlan. Megszorítottam Éjmadarász vállát, úgy figyeltem, hogyan csapódott le a mutatvány a közönségünkben.
Madárdal hasonló hitben lehetett, mint én, hogy a fiúnak kizárólag jól jöhetett ez. Végre tekintélyt, megbecsülést, a szüleinek boldogságot hozott volna. Azonban a fiú nem volt még felkészülve. Talán azért kaphatott legkésőbb nevet, mert meg kellett tanulnia együtt élni az életek kioltásával. Néha arra gondoltam, utazásunk során, hogy Éjmadarász még Madárdalnál is tisztább lelkületű. Születésénél fogva.
Madárdal meg úgy árult el minket, hogy mi váltunk bűnösökké a jogtalanul érzett harag miatt.
És ezzel saját maga váltotta valóra a megérzését.
2013. október 23., szerda
2013. október 14., hétfő
Enciklopédia
Takaki Kaagéban egy pillanatra felmerült, hogy egy óvatlan lépéssel belezuhan a mellette tátongó mélységbe, de a kínzó nevetés miatt talán észre sem vette volna. Megtorpant és a térdére támaszkodva igyekezett megnyugodni. Yamamoto lábai az orra előtt keresztezték egymást, ahogy türelmesen és enyhe sértettséggel várta a fuldokló roham végét.
Hiába mondta, hogy soha nem hazudott még, a hihetetlenség okozta vidámságot meghazudtolásnak érezte.
Takaki nem tudta, honnan vette ezt, elvégre semmi sem kötötte a fiúhoz, azonban Yamamotoban volt valami, ami miatt nem haragudott rá. A srác meséje pedig kifejezetten érdekesen indult, a hangja, a séta közbeni gesztusai, a stílusa magával ragadta.
Talán egy kissé közelebb vonta ezzel magához.
Takakinak nemigen voltak barátai. Ritkán, ha talált egy-egy hasonló érdeklődésű embert, örült neki, de egy idő múlva mindannyian elárulták magukat, hogy tulajdonképpen furcsának vélték őt. Már pedig a barátok között nincs furcsaság. Nincs, mert közös lesz és ami közös, az már nem lehet furcsa.
Yamamoto társasága éppen ilyen volt. A srácban fel sem merült, hogy Takaki meglepődött rajta, vagy ha mégis, nem tette szóvá. Sőt. Takaki megnyilvánulásaira is úgy reagált, mintha a reggeli időjárásról beszélgettek volna.
-Huh -egyenesedett ki Takaki. -Ezt nem várhatod el, hogy elhiggyem. Rendesnek tűnsz a magad szemtelen módján, meg kösz a segítséget, de mindennek van határa.
Yamamoto az égnek emelte a tekintetét, majd a zsebébe nyúlt és elő húzta a hajón is ellopott papirost. Takaki azonnal tapogatni kezdte a mellkasát, azonban nem érezte meg a levelet a ruha gyűrődései közt.
-Ezt meg hogy? -nyílt el a szeme.
-Rókaszellem vagyok -ismételte Yamamoto artikuláltan és érthetően. -Értek az ilyesmihez. Bár, ne izgulj, Éjmadarász sem hitt nekem addig, amíg el nem loptam Parazsat a törzsétől.
Takaki hitetlenkedve bámult rá, majd megpróbált valami különös jegyet találni rajta. Yamamoto egy átlagos kinézetű srácként állt előtte, egyedül a kisugárzása volt több, mint furcsa. Ujjai közt még mindig Takaki írását tartotta, ha az iskolában látják, a mozdulat lazasága és hanyagsága miatt rögtön hírnévre tesz szert.
Nem mintha Takakiban nem lett volna meg ez a fajta vagányság.
Legalábbis kellett lennie.
Bőven vezekelt már a hegymászás révén a fesztivál miatt.
Aztán észrevette. Olyan váratlanul egyszerűen világosodott meg, amilyen egyenes sugárral tűzött immár a nap a srác háta mögül.
Az arc hegyes alakja, a szem kékes feketeségében villanó ravaszság, az orr lendületes íve, a szája vonalának örök görbülése. Takakinak már csak két darab fül hiányzott Yamamoto fejéről meg egy hatalmas, vöröses bozont a gerincének végéről.
Takaki elképedt. Igyekezett mentséget találni a jelenségre, de ahogy mindinkább meredt rá, annál erősebbé vált a hasonlóság. Végül, amikor Yamamoto tekintete egyöntetű feketébe folyt, elfedve a szeme fehérjét, Takaki hátrébb lépett egyet.
-Az igazi alakomnak nem nagyon örülnél, úgyhogy kímélj meg a kitárulkozástól meg egy ájulástól, rendben?
Yamamoto foga kivillant beszéd közben, aprók voltak és tűhegyesek, harapta a levegőt, miközben láthatóan nyugtatta Takakit.
-Ez nem hiszem el -hőkölt még egyszer hátra Takaki. -Ezt rohadtul nem hiszem el!
Yamamoto ezúttal is kitalálta a gondolatát.
-Ne akarj menekülni, nem érsz vele semmit, maximum kifárasztod magad, mielőtt folytatnánk az utunkat.
-Minek akarsz felvinni a hegyre? Megenni? Áldozat egy újabb emberi alakért? Vagy ott várnak a társaid és széttéptek?
-Túl sok animét néztél barátom -jegyezte meg szárazon Yamamoto. -Ne légy már fafejű. Ha bántani akarnálak, megtettem volna hamarabb, ráadásul, amint látod, nem akadályoznak meg különösebben az evilági tényezők.
Takaki még egyet lépett hátra, majd ismét, végül megszaporázta a tempót, egyre távolodva a lénytől. Arccal maradt a rókaszellemnek mondott srác felé, nehogy meglepetés érje, de megcsúszott egy nagyobb kavicson és megint a földre esett. Hátába belenyilallt a fájdalom, a lelkébe meg a szégyen.
Hányszor akarja még ezt eljátszani?
-Istenekre! -takarta el a szemét Yamamoto, miközben megcsóválta a fejét. -Van, ami nem változik. Lehet valaki kiváló vadász, ha az agya helyén egy enciklopédia van.
Takaki elemelkedett a talajtól. Egy pillanattal később Yamamoto három lépésnyi távolságra állt meg tőle, kezeit megadóan maga elé emelve.
-Nézz meg újra -mondta. -Rajta! Ha van fényképezőgéped, az külön bónusz.
Eközben szándékosan visszamosódott a teljes emberi alakba. Azonban Takakinak megmaradt a borzongó érzete, hogy még mindig látja maga előtt azokat a jeleket, amik felfedték. Bár az is túlzás lett volna, hogy nem bízott már benne. Igazság szerint, pusztán megijedt. Yamamoto tekintetében azonban semmi sem változott. Yamamoto valamiért bízott Takakiban. Nem szánalmasan esdekelve az elfogadásért, nem könyörgött, nem erőszakoskodott. Nem akarta mindenáron, hogy higgyen neki.
Yamamoto magában is bízott. Ez tette volna olyan vonzóvá?
-Na végre -könnyebbült meg a srác. -Egyben vagy még?
Takaki rezzenésszerűen bólintott.
-Rókaszellem -bökte ki idétlenül.
-Az.
-És a mi családunkat molesztálod évszázadok óta?
Most először Yamamoto meghökkent. Aztán ugyanazzal a hévvel, mint a kompon, kitört belőle a kacagás. Ezúttal nem fogta vissza magát, érdekes, ugatásszerű felhanggal párosult a nevetés. Egyszerre hatott mulatságosnak és elképesztően furcsának.
-Tudod mit? Lehet, hogy igazad van! -vihogta. -Molesztálni, ez jó! És kérlek ne rövidíts meg, nemsokára egy évezrede.
-Azt mondtad, nem emlékszel már olyan jól az időre.
-De a szülinapjára emlékszik az ember! -kiáltott fel Yamamoto vidáman. -És éppen ma van.
-Ennyi idő után is lehet örülni a születésnapnak? -kérdezte Takaki kizökkenve a rémületből, a kíváncsiság lassan erősebbnek bizonyult.
Ezen a rókaszellem elgondolkodott. A töprengő arckifejezésben átsugárzott az állati szépség az emberi vonásokon. Takaki egy pillanatra belefeledkezett annak a tudatába, hogy jelenleg egy istennel beszélt. Így már világossá vált a többféle istenség megszólítása is Yamamoto szájából.
Egy isten a régi korokból?
Nem bírta felfogni. Pedig látta, hallotta, érintette, sőt, a vele szemben álló lény a barátjaként kezelte.
Családi védőszent?
Vajon elaludt volna a vonaton? Szó se róla, érdekes egy álom volt akkor. Üzenetet hordozó, jelentéssel bíró.
-Belém ne szeress, hé! -riasztotta fel Takakit a rókaszellem hangja. -Félre ezzel a bamba szerelmetes ábrázattal hallod?
-I-igen.
-Lehet örülni a szülinapnak, alkat kérdése -vont vállat folytatva a beszélgetést Yamamoto. -A bátyám, Lángész például utálja.
-A bátyád?
-A rahedli sok róka közül az egyik, inkább ne kérdezd.
-Nem is fogom -motyogta Takaki. -Összezavarodtam.
Yamamoto együttérzően a vállára tette a kezét.
-Nem hibáztatlak -bólintott. -Különben meg Lángész bátyónak van is mit utálnia, neki már két farka van. Nemrég kapta, gondolj bele, megint megszokni egy másik egyensúlyt a léleknek. Az öreg rigolyái mellett.
-Két farka?
Takaki még inkább értetlenkedett.
-Olyan kitüntetés ez nekünk, mint nálatok annak a száztizenöt éves mukinak, aki bekerült a Guiness rekordok könyvébe. Ritka dolog, bölcsességet jelez. Állítólag.
-Neked akkor egy sincs? -érdeklődött Takaki, mire Yamamoto váratlanul tarkón vágta.
Nem fájt igazán, de érződött, Takaki azonnal ellépett az isten hatóköréből az érintett területet dörzsölve.
-Hát fiam, most megsértettél -húzta fel az orrát Yamamoto, de a szemében jókedv csillant. -Ne húzd ki a gyufát.
-Nem dohányzom.
-Helyes. Feldolgoztad pszichológiailag a mivoltomat?
Yamamoto hátat fordított Takakinak, de a szeme a fiún járt. Takaki vállat vont, szakasztott, mint a rókaszellem.
-Félig-meddig.
-Az is valami -biccentett a srác és megindult, mögötte Takaki követte. -Tudod, ahogy így elnézlek, csak vesztenivalója volt ennek a társadalomnak. Ennyi két lábon járó, kockafejű enciklopédiaként nem sok csodát élhettek meg. Ami kár, mert iszonyatosan jó buli.
-Na, mert te tökéletes vagy -morogta Takaki.
-Dehogy vagyok -hangzott a válasz előröl. -Meghalni például az isteneknek sem bírok.
-Szellem vagy, azt hittem ez evidens.
-Kétszáz év után már nem akarod annak venni. Akkor már a nevedben sem vagy biztos, annyi embert elveszítettél.
A váratlanul fellépő szomorú árnyalat meglepte Takakit. Yamamoto először mutatott érzelmet. Hiába volt mindig vidám, ironikus, ezek összemosódnak a mindennapokkal. A gyökeresen ellentétes hangnem jobban elérte Takaki szívét.
Kétszáz év és már a nevedre sem akarsz emlékezni?
-Egyébként szólíts Rézkarcnak -jegyezte meg oldalra fordítva a fejét Yamamoto.
Tökéletesen illett rá.
Hiába mondta, hogy soha nem hazudott még, a hihetetlenség okozta vidámságot meghazudtolásnak érezte.
Takaki nem tudta, honnan vette ezt, elvégre semmi sem kötötte a fiúhoz, azonban Yamamotoban volt valami, ami miatt nem haragudott rá. A srác meséje pedig kifejezetten érdekesen indult, a hangja, a séta közbeni gesztusai, a stílusa magával ragadta.
Talán egy kissé közelebb vonta ezzel magához.
Takakinak nemigen voltak barátai. Ritkán, ha talált egy-egy hasonló érdeklődésű embert, örült neki, de egy idő múlva mindannyian elárulták magukat, hogy tulajdonképpen furcsának vélték őt. Már pedig a barátok között nincs furcsaság. Nincs, mert közös lesz és ami közös, az már nem lehet furcsa.
Yamamoto társasága éppen ilyen volt. A srácban fel sem merült, hogy Takaki meglepődött rajta, vagy ha mégis, nem tette szóvá. Sőt. Takaki megnyilvánulásaira is úgy reagált, mintha a reggeli időjárásról beszélgettek volna.
-Huh -egyenesedett ki Takaki. -Ezt nem várhatod el, hogy elhiggyem. Rendesnek tűnsz a magad szemtelen módján, meg kösz a segítséget, de mindennek van határa.
Yamamoto az égnek emelte a tekintetét, majd a zsebébe nyúlt és elő húzta a hajón is ellopott papirost. Takaki azonnal tapogatni kezdte a mellkasát, azonban nem érezte meg a levelet a ruha gyűrődései közt.
-Ezt meg hogy? -nyílt el a szeme.
-Rókaszellem vagyok -ismételte Yamamoto artikuláltan és érthetően. -Értek az ilyesmihez. Bár, ne izgulj, Éjmadarász sem hitt nekem addig, amíg el nem loptam Parazsat a törzsétől.
Takaki hitetlenkedve bámult rá, majd megpróbált valami különös jegyet találni rajta. Yamamoto egy átlagos kinézetű srácként állt előtte, egyedül a kisugárzása volt több, mint furcsa. Ujjai közt még mindig Takaki írását tartotta, ha az iskolában látják, a mozdulat lazasága és hanyagsága miatt rögtön hírnévre tesz szert.
Nem mintha Takakiban nem lett volna meg ez a fajta vagányság.
Legalábbis kellett lennie.
Bőven vezekelt már a hegymászás révén a fesztivál miatt.
Aztán észrevette. Olyan váratlanul egyszerűen világosodott meg, amilyen egyenes sugárral tűzött immár a nap a srác háta mögül.
Az arc hegyes alakja, a szem kékes feketeségében villanó ravaszság, az orr lendületes íve, a szája vonalának örök görbülése. Takakinak már csak két darab fül hiányzott Yamamoto fejéről meg egy hatalmas, vöröses bozont a gerincének végéről.
Takaki elképedt. Igyekezett mentséget találni a jelenségre, de ahogy mindinkább meredt rá, annál erősebbé vált a hasonlóság. Végül, amikor Yamamoto tekintete egyöntetű feketébe folyt, elfedve a szeme fehérjét, Takaki hátrébb lépett egyet.
-Az igazi alakomnak nem nagyon örülnél, úgyhogy kímélj meg a kitárulkozástól meg egy ájulástól, rendben?
Yamamoto foga kivillant beszéd közben, aprók voltak és tűhegyesek, harapta a levegőt, miközben láthatóan nyugtatta Takakit.
-Ez nem hiszem el -hőkölt még egyszer hátra Takaki. -Ezt rohadtul nem hiszem el!
Yamamoto ezúttal is kitalálta a gondolatát.
-Ne akarj menekülni, nem érsz vele semmit, maximum kifárasztod magad, mielőtt folytatnánk az utunkat.
-Minek akarsz felvinni a hegyre? Megenni? Áldozat egy újabb emberi alakért? Vagy ott várnak a társaid és széttéptek?
-Túl sok animét néztél barátom -jegyezte meg szárazon Yamamoto. -Ne légy már fafejű. Ha bántani akarnálak, megtettem volna hamarabb, ráadásul, amint látod, nem akadályoznak meg különösebben az evilági tényezők.
Takaki még egyet lépett hátra, majd ismét, végül megszaporázta a tempót, egyre távolodva a lénytől. Arccal maradt a rókaszellemnek mondott srác felé, nehogy meglepetés érje, de megcsúszott egy nagyobb kavicson és megint a földre esett. Hátába belenyilallt a fájdalom, a lelkébe meg a szégyen.
Hányszor akarja még ezt eljátszani?
-Istenekre! -takarta el a szemét Yamamoto, miközben megcsóválta a fejét. -Van, ami nem változik. Lehet valaki kiváló vadász, ha az agya helyén egy enciklopédia van.
Takaki elemelkedett a talajtól. Egy pillanattal később Yamamoto három lépésnyi távolságra állt meg tőle, kezeit megadóan maga elé emelve.
-Nézz meg újra -mondta. -Rajta! Ha van fényképezőgéped, az külön bónusz.
Eközben szándékosan visszamosódott a teljes emberi alakba. Azonban Takakinak megmaradt a borzongó érzete, hogy még mindig látja maga előtt azokat a jeleket, amik felfedték. Bár az is túlzás lett volna, hogy nem bízott már benne. Igazság szerint, pusztán megijedt. Yamamoto tekintetében azonban semmi sem változott. Yamamoto valamiért bízott Takakiban. Nem szánalmasan esdekelve az elfogadásért, nem könyörgött, nem erőszakoskodott. Nem akarta mindenáron, hogy higgyen neki.
Yamamoto magában is bízott. Ez tette volna olyan vonzóvá?
-Na végre -könnyebbült meg a srác. -Egyben vagy még?
Takaki rezzenésszerűen bólintott.
-Rókaszellem -bökte ki idétlenül.
-Az.
-És a mi családunkat molesztálod évszázadok óta?
Most először Yamamoto meghökkent. Aztán ugyanazzal a hévvel, mint a kompon, kitört belőle a kacagás. Ezúttal nem fogta vissza magát, érdekes, ugatásszerű felhanggal párosult a nevetés. Egyszerre hatott mulatságosnak és elképesztően furcsának.
-Tudod mit? Lehet, hogy igazad van! -vihogta. -Molesztálni, ez jó! És kérlek ne rövidíts meg, nemsokára egy évezrede.
-Azt mondtad, nem emlékszel már olyan jól az időre.
-De a szülinapjára emlékszik az ember! -kiáltott fel Yamamoto vidáman. -És éppen ma van.
-Ennyi idő után is lehet örülni a születésnapnak? -kérdezte Takaki kizökkenve a rémületből, a kíváncsiság lassan erősebbnek bizonyult.
Ezen a rókaszellem elgondolkodott. A töprengő arckifejezésben átsugárzott az állati szépség az emberi vonásokon. Takaki egy pillanatra belefeledkezett annak a tudatába, hogy jelenleg egy istennel beszélt. Így már világossá vált a többféle istenség megszólítása is Yamamoto szájából.
Egy isten a régi korokból?
Nem bírta felfogni. Pedig látta, hallotta, érintette, sőt, a vele szemben álló lény a barátjaként kezelte.
Családi védőszent?
Vajon elaludt volna a vonaton? Szó se róla, érdekes egy álom volt akkor. Üzenetet hordozó, jelentéssel bíró.
-Belém ne szeress, hé! -riasztotta fel Takakit a rókaszellem hangja. -Félre ezzel a bamba szerelmetes ábrázattal hallod?
-I-igen.
-Lehet örülni a szülinapnak, alkat kérdése -vont vállat folytatva a beszélgetést Yamamoto. -A bátyám, Lángész például utálja.
-A bátyád?
-A rahedli sok róka közül az egyik, inkább ne kérdezd.
-Nem is fogom -motyogta Takaki. -Összezavarodtam.
Yamamoto együttérzően a vállára tette a kezét.
-Nem hibáztatlak -bólintott. -Különben meg Lángész bátyónak van is mit utálnia, neki már két farka van. Nemrég kapta, gondolj bele, megint megszokni egy másik egyensúlyt a léleknek. Az öreg rigolyái mellett.
-Két farka?
Takaki még inkább értetlenkedett.
-Olyan kitüntetés ez nekünk, mint nálatok annak a száztizenöt éves mukinak, aki bekerült a Guiness rekordok könyvébe. Ritka dolog, bölcsességet jelez. Állítólag.
-Neked akkor egy sincs? -érdeklődött Takaki, mire Yamamoto váratlanul tarkón vágta.
Nem fájt igazán, de érződött, Takaki azonnal ellépett az isten hatóköréből az érintett területet dörzsölve.
-Hát fiam, most megsértettél -húzta fel az orrát Yamamoto, de a szemében jókedv csillant. -Ne húzd ki a gyufát.
-Nem dohányzom.
-Helyes. Feldolgoztad pszichológiailag a mivoltomat?
Yamamoto hátat fordított Takakinak, de a szeme a fiún járt. Takaki vállat vont, szakasztott, mint a rókaszellem.
-Félig-meddig.
-Az is valami -biccentett a srác és megindult, mögötte Takaki követte. -Tudod, ahogy így elnézlek, csak vesztenivalója volt ennek a társadalomnak. Ennyi két lábon járó, kockafejű enciklopédiaként nem sok csodát élhettek meg. Ami kár, mert iszonyatosan jó buli.
-Na, mert te tökéletes vagy -morogta Takaki.
-Dehogy vagyok -hangzott a válasz előröl. -Meghalni például az isteneknek sem bírok.
-Szellem vagy, azt hittem ez evidens.
-Kétszáz év után már nem akarod annak venni. Akkor már a nevedben sem vagy biztos, annyi embert elveszítettél.
A váratlanul fellépő szomorú árnyalat meglepte Takakit. Yamamoto először mutatott érzelmet. Hiába volt mindig vidám, ironikus, ezek összemosódnak a mindennapokkal. A gyökeresen ellentétes hangnem jobban elérte Takaki szívét.
Kétszáz év és már a nevedre sem akarsz emlékezni?
-Egyébként szólíts Rézkarcnak -jegyezte meg oldalra fordítva a fejét Yamamoto.
Tökéletesen illett rá.
2013. október 8., kedd
A holdkóros meg a vörös isten
Ha már elindultunk, akkor kezdjünk bele. Figyelsz? Az istenekre, tedd már túl magad rajta, hogy felmegyünk! Észre sem fogod venni. A futást is kibírtad. Mi az, hogy épphogy? Képtelen lennél így tiltakozni, ha tényleg épphogy. Jó, jó kezdem, csak nem akarom, hogy a hallgatóságom idő előtt kipurcanjon. Igen, a kipurcan is normális, emberi szó, ne akadj már fenn mindenen, mert sosem jutunk el a végére. Na.
Ez a történet sokkal ősibb, semmint bárki, a mai világban felfogná a valódiságát. Ismered a teremtésmítoszokat? Mostanság mindössze így emlegetik már őket. Pedig az ősidőkben még mélyen hittük ezekben, az életünk része volt. Még nekem is. Meg az ősödnek. Meglepődtél mi? Az ősödről mesélek, aki remek cimborám. Dehogy halt meg, Éjmadarász és a halál? Bár, hogy nem járt jól, az tény.
Ennyi év után kissé berozsdásodtam, úgyhogy ha nagyjából jól számolom, több, mint négyezer évvel ezelőtt kezdődött. Az is lehet, hogy még öregebb vagyok, azonban nézd el nekem, nem emlékszem. Néha muszáj felejtenem, hogy a fontos emlékeket megőrizzem.
Egy Yarijama nevű faluban születtünk Éjmadarász és én. Igaz, jómagamról túlzás azt állítani, hogy csecsemő voltam. Inkább szórakoztatónak tűnt újra kezdeni. Tehát Yarijama falvának egyik kis házában láttuk meg a holdvilágot. Pontosabban Éjmadarász. Az én történetem egy másik történet.
Tudod-e, miért nevezték a falut Yarijamának, azaz Lándzsahegynek? Az emberek úgy tartották, hogy Izanagi és Izanami, az istenpáros, a káosz tengerén evezett, amikor parancsot kaptak, hogy teremtsék meg a világot. Ezt követően fogták a híres lándzsájukat, aminek a nyílhegyét jádekőből faragták, majd leszúrtak vele a tenger mélyének egy pontjára. Aztán kavarni kezdték a vizet egyre sebesebben és sebesebben, amíg a tenger részecskéi összesűrűsödtek és lassan egy kis földdarabbá keményedtek, ami később növekedésbe fogott. Ez volt az első sziget, amit megteremtettek, azonban a megszentelési szertartásnál Izanami véletlenül megszólalt, amit nem szabadott, hiszen ő volt az asszony. És az asszonyi erény megköveteli a hallgatást a rítusoknál. Izanagi dühében megszidta, majd úgy döntött, kezdjék előröl a szertartást. A megszenteletlen sziget elsüllyedt, ám a helyén alakították ki a későbbi Japán szigetét.
Yarijama faluja a hitek szerint éppen ott épült, ahol a lándzsahegy a tengeraljnak ütközött, ezért lett a neve, tiszteletadásképpen Yarijama.
A telihold gyönyörűen ragyogott a hűvös éjszakában, amikor Éjmadarász hangja átszelte a friss csöndet, anyja sikolyai után. Különösnek hatott, sosem hallottam egy újszülöttet ilyen keservesen sírni. Két- három éves lehettem emberévekben, de be kellett takarnom a füleim, különben csatlakoztam volna hozzá. Eleinte azt hitték baj történt, mert a kisfiú egyszerűen nem akarta abbahagyni a sírást. Ordított, ahogy a torkán kifért, erősen, zengőn. Nehezen fáradt. Aztán felnyitotta a szemét és az apja megbabonázva tartotta a karjában az örököst. A sötét íriszen kékessé vált a holdsugár, kisvártatva a falu összes lakója kíváncsi lett a delejes szemű gyermekre.
Később ez lett az átka, kiderült, miért kapta az istenektől. Erről nem írnak sehol és nem is maradt fenn. Ahogy nőtt, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy valami nincs rendben vele. Csecsemőkorában még a népi babonák elrejtették a gondot, nem hagyhatták, hogy a telihold a gyermekre süssön. Azonban két-három őszi hold múlva sem aludt azokon az éjjeleken. Minduntalan az ablakban találták, ha nem sikerült kiszöknie a házból, amit egyébként értékeltem, az esze korán megmutatkozott. Ezt a szokást ellenben csak ő élvezte. A saját szenvedélyét pusztán ő tartotta természetesnek. Tehettek vele bármit, elzárhatták, az apja megverhette, az anyja sírhatott a fülébe, a kis Éjmadarász továbbra is csodálta a holdat. Az évszázadok legfinomabb megfogalmazásával élve, holdkóros volt a szerencsétlen. Néha-néha farkaskölyöknek vagy kutyakölyöknek gúnyolták a falubeliek, amiért idősebb korában, teliholdkor kimászott a tetőre és nem tett egyebet, mint bámulta azt a fényes korongot az éjszaka egén. Tanácsoltam neki egyszer, hogy vonyítson már legalább, hadd örüljön a tudatlan népség, de ennyire nem volt jószívű, amit meg is értettem.
Ezért kapott későn nevet. Pedig mindenki azt hitte, ráaggathatnak majd hamar egy rosszindulatú megszólítást, ami idővel valósággá válik és a kisfiú hozzá idomul. A Vadász-klán különösen érzékeny volt erre, mert mindegyik egy gőgös, felfuvalkodott alak lett, mire elérte a felnőtt kort. Mert ők voltak vadászok és ők látták el a másik két klánt a Harcosokat és a Védelmezőket. Tulajdonképpen testvéri kapcsolatban álltak egymással.
Nem élt olyan sok ember a földön, mint most, ezért lehetett ilyen egyszerűen besorolni mindenkit valahová. Mellesleg a betegségekre nem jelentett igazán semmi gyógyírt. Akit egyszer elkapott a kór, vagy belehalt vagy olyan hülye lett, hogy további szolgálatra alkalmatlanná vált, ezért mások keze által halt meg. Ne nézz így Takaki, valahol rendben volt ez. Kevesebb bajjal járt és az emberek kevésbé gondolták túl a saját életüket. Aztán, ekkor szellemek keringtek még többségében. Azok voltak a jó idők!
Szokássá vált az, az előbbiek következtében, hogy a gyermekeknek későn adtak nevet. Olyankor mindegyik klán a maga módján végezte a szertartást, a Vadászok esetében a kölykök vadásztechnikája alapján. Azt is figyelembe vették, hogy kinek a családja egyébként miben jeleskedik. Vártuk mindannyian, hogy a kisfiú a madarak elkapásához fog érteni a legjobban, mint a madarászok újabb tagja. Mindig izgalommal járt ez, mert bár ugyanazt a célt tűzték ki, mégis, egy jó vadásztechnikából eredő név megalapozhatta akár a gyermek egész életét. Sosem gondoltuk volna, hogy ebben is ki fog tűnni. Jelentősen. A kedves cimborám így lett Éjmadarász.
Ő tizenkettő volt, én tizennégy-tizenöt, mikor egy éjszaka kiszöktünk a házainkból és elindultunk a szokásos utunkra. Ha éppen nem bolondította meg a telihold, remek gyereknek láttam, fürge, élénk és a velejéig rossz. Legalábbis mindig akadt valaki, aki rossznak nevezte. Ez már csak így ment, senki sem számított békés gyermek évekre.
Emlékszem azon az estén tán felhők takarhatták a holdat, mert szokatlan sötétség derengett, vakon léptünk, figyelve minden reccsenést a talpunk alatt. Egyik közös vonásunkként kéjesen borzongtunk a veszély csiklandozására a gerincünkön és igyekeztünk kalandosabbá tenni az időt. Falként vett körül minket a feketeség, azt hihette volna az ember, hogy nemsokára beleütközik, de ehelyett magába szippantott. Az apró neszektől szapora szívveréssel lopakodtunk, mikor meghallottunk egy madárhangot. Pontosabban Éjmadarász, mert nekem egy tüske felsértette a talpam a mezítláb járás átkaként, amiatt szitkozódtam magamban.
-Rézkarc, fülelj! -szólt rám suttogva.
Elfordítottam a fejem, hogy engedelmeskedjem, de a fájdalmas lüktetés a koponyámban zengett tovább. Aztán, ahogy féllábra álltam csillapodott, ekkor hallottam meg. Messziről, jó messziről gyenge csiripelést hozott a szellő. Mire felocsúdtam a kis vadászhaveromnak hűlt helye lett. Nyakamban szedve a lábam, a tüskével sem törődve, a félelemtől összeszorult torokkal rohantam utána. Eleve elvárták tőlem, hogy ha már vén fejjel mellé szegődtem, akkor vigyázzak is rá. Már akkor furcsa logikájuk volt az embereknek.
-Cimbi! Hé cimbi! -kiáltottam suttogva, miközben óvatosan kapkodtam a talpam.
Névtelen lévén jobbára Cimbinek hívtam, mint ahogy másképp mindenki Kölyöknek. Mitugrásznak. Bolhának. Azért pontosan érzékelte, mi szólt neki.
-Cimbi!
-Pszt! -mentem neki a pisszegésnek.
Majdnem fellöktem, de jómagam tovább csúsztam a lendülettől, így mellette torpantam meg. A hang elnémult. Váratlanul megéreztem a kezét a vállamon, majd guggolásba kényszerített, amitől újfent lüktetni kezdett a tüske a bőrömben. A tenyere a számat takarta el, amíg fel nem hangzott újra a füttyögés, de ezúttal erőteljes zengéssel. Istenekre mondom, szép volt. Kedves, vékony pittyegés.
Egyszerre tompa, alig észrevehető toppanás ütötte meg a fülem, majd kisvártatva levelek surrogása zavarta meg a szinte halott némaságot. A hang váratlanul elhalt, majd Cimbi káromkodása keveredett egy puffanással:
- A jó büdös...
-Hé! -szóltam rá. -Vigyázz a szádra!
-Bagoly mondja -morogta válaszul. -Segíts már!
Kimeresztettem a szemem, hogy körvonalazódjon a környezet előttem, csúszkálva kezdtem el keresni. Egy jajdulás jelezte, hogy sikerrel jártam. Ösztönös megérzéssel a hóna alá kaptam és talpra állítottam. Szinte lihegett, éreztem, ahogy a testének melege szélesebb aurát öltött, meglegyintve engem.
-Sikerült -suttogta diadalittas meglepettséggel. -Rézkarc, sikerült! Elkaptam! Elkaptam!
-Mit kaptál el? -értetlenkedtem.
Orrba nyomott, az öklét közelebb akarta hozni hozzám. Két tenyerét határozottan összezárta, mégis lágyan tartotta össze. Megérintettem az ujját, hogy nyissa szét és bedugtam a sajátomat a kis résen. Tollas kis testet tapintottam ki, rémült dobbanásokkal egyetemben. A madár volt. Mitugrász megfogott egy tenyérnél is kisebb madarat a holt sötétben, nagyot zúgva a faágról.
-Azt a mindenit! -hebegtem pislogva.
Embertől nem vártam ilyet. Különösen, hogy ezután a madárral való bánásmódja finom maradt, nem ölte meg azonnal. A kis élet még ott pihegett a kezei között.
Ez körülbelül akkora dolog volt nekem, minthogy még rejtve maradt a kilétem, ennyi év után is. Igaz az utóbbi valójában az emberek ostobaságát szimbolizálta, de akkoriban magamtól sem vártam túl sokat. Minek görcsöltem volna?
-Ez már döfi -jegyeztem meg, tudtam, hogy a kölyök dicséretet várt. -Mihez kezdesz vele?
-Mihez kezdenék? -hangzott az értetlenkedés most felőle. -Elengedem. Szegényre a szívbajt hoztam.
-Bizonyíthatnál vele. Végre nevet kaphatnál. Szívesen leszek a tanúd, tudod, hogy hiába vagyok a barátod, sosem hazudtam még senkinek.
-Akkor most fogsz, megkérlek rá. Semmi sem történt ma.
Némán bámultam arra a helyre, amerre sejtettem, magam mellett alig valamivel. Majd felderengett az alakja, ahogy a hold elől elkúsztak végre a felhők, derengő félhomály véve át a teljes feketeség helyét. Megszokhattam volna már, hogy örökké hátast dobtam tőle. Azonban ez új volt. Ódzkodott valamitől, ami a névvel járt volna együtt és még nekem sem merte bevallani. Néha pedig zseniális érzékkel, ahogy a madarat, úgy a gondolataimat is elkapta.
-Ha vadász leszek, ölnöm kell. Nem akarok ölni.
Előre nyújtotta a karját és széttárta a tenyerét. A kismadár egy borzas gömbnek tűnt a lapátszerű tenyerekben. Riadtan forgatta a fejét, majd űzött mozdulattal elrugaszkodott és kétségbeesett meneküléssel messze szállt. Oda, ahová már nem ért el a halvány fény.
-Ezt a hold mondta neked? -érdeklődtem, miután Cimbi az égre pillantott.
Megvetően siklott rám a tekintete, de azért elmosolyodott.
-Hülye.
-Én? Ki zúgott bele a holdba úgy mégis? -kérdeztem immár ironikusan.
-Nem zúgtam bele. Lehet, neked tökéletes ez az élet, de nekem hiányzik valami.
-És a holdban benne van?
-Nem. Bennem van. A hold csak segít, hogy ne itt legyek.
A zagyva válaszokat hallva megráztam a fejem. Ez tényleg agyalágyult! Miért akarna máshol lenni? Ha meggyőztük volna a falubelieket a képességéről, arany élete lehetett volna! Szinte isteni.
Tudod Takaki, a barátság néha átvisz egy másik spirituális síkra, az akkori esetemben a kutyák szintjére. Úgy tettem, mint aki elhiszi, hogy Éjmadarász az, ami lenni akart. Igaz, halvány fogalma nem volt arról a bizonyos célról, nekem meg pláne nem. Azonban úgy éreztem, ott megosztott velem egy titkot, amit viszonozni illik.
-Cimbi, kösz, hogy beavattál. Most már mindent értek.
-Dehogy értesz -nézett rám kétkedve.
-Na jó, tényleg nem -bólintottam. -Próbálkozni fogok, ígérem.
Idejében elléptem az ölelése elől. Némi görccsel a gyomromban emeltem falként a kezem, így hárítottam el a magyarázatot. Éjmadarász tizenkét évesen még érzelmes gyerek volt, legalábbis kimutatta. Később azért megneveltem, hogy ne legyen ebből problémája.
-Nos, ha már így benne vagyunk a lelkizésben -jegyeztem meg, enyhítve a csalódottságát. -Nekem is be kell vallanom valamit.
Érdeklődő csend.
-Valójában nem vagyok Puszta Kéz fia.
Még mindig csend.
-A nevemből sejtheted. És valójában -akadtam el.
Ha a gyerek üvöltve elrohan mellőlem és árulkodni kezd, vagy még hülyébb sors várt volna rá vagy már megint szedhettem volna sátorfámat. Ehhez meg nem fűlött a fogam. De, ha már belekezdtem...
-Szóval valójában, nem vagyok ember. Egy kicunével állsz szemben. Egy róka szellemmel.
Csend.
Szinte hallottam, ahogy leesik neki, azon a ponton tört ki belőle a röhögés.
Éppen úgy, mint... Takaki, vegyél levegőt.
Ez a történet sokkal ősibb, semmint bárki, a mai világban felfogná a valódiságát. Ismered a teremtésmítoszokat? Mostanság mindössze így emlegetik már őket. Pedig az ősidőkben még mélyen hittük ezekben, az életünk része volt. Még nekem is. Meg az ősödnek. Meglepődtél mi? Az ősödről mesélek, aki remek cimborám. Dehogy halt meg, Éjmadarász és a halál? Bár, hogy nem járt jól, az tény.
Ennyi év után kissé berozsdásodtam, úgyhogy ha nagyjából jól számolom, több, mint négyezer évvel ezelőtt kezdődött. Az is lehet, hogy még öregebb vagyok, azonban nézd el nekem, nem emlékszem. Néha muszáj felejtenem, hogy a fontos emlékeket megőrizzem.
Egy Yarijama nevű faluban születtünk Éjmadarász és én. Igaz, jómagamról túlzás azt állítani, hogy csecsemő voltam. Inkább szórakoztatónak tűnt újra kezdeni. Tehát Yarijama falvának egyik kis házában láttuk meg a holdvilágot. Pontosabban Éjmadarász. Az én történetem egy másik történet.
Tudod-e, miért nevezték a falut Yarijamának, azaz Lándzsahegynek? Az emberek úgy tartották, hogy Izanagi és Izanami, az istenpáros, a káosz tengerén evezett, amikor parancsot kaptak, hogy teremtsék meg a világot. Ezt követően fogták a híres lándzsájukat, aminek a nyílhegyét jádekőből faragták, majd leszúrtak vele a tenger mélyének egy pontjára. Aztán kavarni kezdték a vizet egyre sebesebben és sebesebben, amíg a tenger részecskéi összesűrűsödtek és lassan egy kis földdarabbá keményedtek, ami később növekedésbe fogott. Ez volt az első sziget, amit megteremtettek, azonban a megszentelési szertartásnál Izanami véletlenül megszólalt, amit nem szabadott, hiszen ő volt az asszony. És az asszonyi erény megköveteli a hallgatást a rítusoknál. Izanagi dühében megszidta, majd úgy döntött, kezdjék előröl a szertartást. A megszenteletlen sziget elsüllyedt, ám a helyén alakították ki a későbbi Japán szigetét.
Yarijama faluja a hitek szerint éppen ott épült, ahol a lándzsahegy a tengeraljnak ütközött, ezért lett a neve, tiszteletadásképpen Yarijama.
A telihold gyönyörűen ragyogott a hűvös éjszakában, amikor Éjmadarász hangja átszelte a friss csöndet, anyja sikolyai után. Különösnek hatott, sosem hallottam egy újszülöttet ilyen keservesen sírni. Két- három éves lehettem emberévekben, de be kellett takarnom a füleim, különben csatlakoztam volna hozzá. Eleinte azt hitték baj történt, mert a kisfiú egyszerűen nem akarta abbahagyni a sírást. Ordított, ahogy a torkán kifért, erősen, zengőn. Nehezen fáradt. Aztán felnyitotta a szemét és az apja megbabonázva tartotta a karjában az örököst. A sötét íriszen kékessé vált a holdsugár, kisvártatva a falu összes lakója kíváncsi lett a delejes szemű gyermekre.
Később ez lett az átka, kiderült, miért kapta az istenektől. Erről nem írnak sehol és nem is maradt fenn. Ahogy nőtt, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy valami nincs rendben vele. Csecsemőkorában még a népi babonák elrejtették a gondot, nem hagyhatták, hogy a telihold a gyermekre süssön. Azonban két-három őszi hold múlva sem aludt azokon az éjjeleken. Minduntalan az ablakban találták, ha nem sikerült kiszöknie a házból, amit egyébként értékeltem, az esze korán megmutatkozott. Ezt a szokást ellenben csak ő élvezte. A saját szenvedélyét pusztán ő tartotta természetesnek. Tehettek vele bármit, elzárhatták, az apja megverhette, az anyja sírhatott a fülébe, a kis Éjmadarász továbbra is csodálta a holdat. Az évszázadok legfinomabb megfogalmazásával élve, holdkóros volt a szerencsétlen. Néha-néha farkaskölyöknek vagy kutyakölyöknek gúnyolták a falubeliek, amiért idősebb korában, teliholdkor kimászott a tetőre és nem tett egyebet, mint bámulta azt a fényes korongot az éjszaka egén. Tanácsoltam neki egyszer, hogy vonyítson már legalább, hadd örüljön a tudatlan népség, de ennyire nem volt jószívű, amit meg is értettem.
Ezért kapott későn nevet. Pedig mindenki azt hitte, ráaggathatnak majd hamar egy rosszindulatú megszólítást, ami idővel valósággá válik és a kisfiú hozzá idomul. A Vadász-klán különösen érzékeny volt erre, mert mindegyik egy gőgös, felfuvalkodott alak lett, mire elérte a felnőtt kort. Mert ők voltak vadászok és ők látták el a másik két klánt a Harcosokat és a Védelmezőket. Tulajdonképpen testvéri kapcsolatban álltak egymással.
Nem élt olyan sok ember a földön, mint most, ezért lehetett ilyen egyszerűen besorolni mindenkit valahová. Mellesleg a betegségekre nem jelentett igazán semmi gyógyírt. Akit egyszer elkapott a kór, vagy belehalt vagy olyan hülye lett, hogy további szolgálatra alkalmatlanná vált, ezért mások keze által halt meg. Ne nézz így Takaki, valahol rendben volt ez. Kevesebb bajjal járt és az emberek kevésbé gondolták túl a saját életüket. Aztán, ekkor szellemek keringtek még többségében. Azok voltak a jó idők!
Szokássá vált az, az előbbiek következtében, hogy a gyermekeknek későn adtak nevet. Olyankor mindegyik klán a maga módján végezte a szertartást, a Vadászok esetében a kölykök vadásztechnikája alapján. Azt is figyelembe vették, hogy kinek a családja egyébként miben jeleskedik. Vártuk mindannyian, hogy a kisfiú a madarak elkapásához fog érteni a legjobban, mint a madarászok újabb tagja. Mindig izgalommal járt ez, mert bár ugyanazt a célt tűzték ki, mégis, egy jó vadásztechnikából eredő név megalapozhatta akár a gyermek egész életét. Sosem gondoltuk volna, hogy ebben is ki fog tűnni. Jelentősen. A kedves cimborám így lett Éjmadarász.
Ő tizenkettő volt, én tizennégy-tizenöt, mikor egy éjszaka kiszöktünk a házainkból és elindultunk a szokásos utunkra. Ha éppen nem bolondította meg a telihold, remek gyereknek láttam, fürge, élénk és a velejéig rossz. Legalábbis mindig akadt valaki, aki rossznak nevezte. Ez már csak így ment, senki sem számított békés gyermek évekre.
Emlékszem azon az estén tán felhők takarhatták a holdat, mert szokatlan sötétség derengett, vakon léptünk, figyelve minden reccsenést a talpunk alatt. Egyik közös vonásunkként kéjesen borzongtunk a veszély csiklandozására a gerincünkön és igyekeztünk kalandosabbá tenni az időt. Falként vett körül minket a feketeség, azt hihette volna az ember, hogy nemsokára beleütközik, de ehelyett magába szippantott. Az apró neszektől szapora szívveréssel lopakodtunk, mikor meghallottunk egy madárhangot. Pontosabban Éjmadarász, mert nekem egy tüske felsértette a talpam a mezítláb járás átkaként, amiatt szitkozódtam magamban.
-Rézkarc, fülelj! -szólt rám suttogva.
Elfordítottam a fejem, hogy engedelmeskedjem, de a fájdalmas lüktetés a koponyámban zengett tovább. Aztán, ahogy féllábra álltam csillapodott, ekkor hallottam meg. Messziről, jó messziről gyenge csiripelést hozott a szellő. Mire felocsúdtam a kis vadászhaveromnak hűlt helye lett. Nyakamban szedve a lábam, a tüskével sem törődve, a félelemtől összeszorult torokkal rohantam utána. Eleve elvárták tőlem, hogy ha már vén fejjel mellé szegődtem, akkor vigyázzak is rá. Már akkor furcsa logikájuk volt az embereknek.
-Cimbi! Hé cimbi! -kiáltottam suttogva, miközben óvatosan kapkodtam a talpam.
Névtelen lévén jobbára Cimbinek hívtam, mint ahogy másképp mindenki Kölyöknek. Mitugrásznak. Bolhának. Azért pontosan érzékelte, mi szólt neki.
-Cimbi!
-Pszt! -mentem neki a pisszegésnek.
Majdnem fellöktem, de jómagam tovább csúsztam a lendülettől, így mellette torpantam meg. A hang elnémult. Váratlanul megéreztem a kezét a vállamon, majd guggolásba kényszerített, amitől újfent lüktetni kezdett a tüske a bőrömben. A tenyere a számat takarta el, amíg fel nem hangzott újra a füttyögés, de ezúttal erőteljes zengéssel. Istenekre mondom, szép volt. Kedves, vékony pittyegés.
Egyszerre tompa, alig észrevehető toppanás ütötte meg a fülem, majd kisvártatva levelek surrogása zavarta meg a szinte halott némaságot. A hang váratlanul elhalt, majd Cimbi káromkodása keveredett egy puffanással:
- A jó büdös...
-Hé! -szóltam rá. -Vigyázz a szádra!
-Bagoly mondja -morogta válaszul. -Segíts már!
Kimeresztettem a szemem, hogy körvonalazódjon a környezet előttem, csúszkálva kezdtem el keresni. Egy jajdulás jelezte, hogy sikerrel jártam. Ösztönös megérzéssel a hóna alá kaptam és talpra állítottam. Szinte lihegett, éreztem, ahogy a testének melege szélesebb aurát öltött, meglegyintve engem.
-Sikerült -suttogta diadalittas meglepettséggel. -Rézkarc, sikerült! Elkaptam! Elkaptam!
-Mit kaptál el? -értetlenkedtem.
Orrba nyomott, az öklét közelebb akarta hozni hozzám. Két tenyerét határozottan összezárta, mégis lágyan tartotta össze. Megérintettem az ujját, hogy nyissa szét és bedugtam a sajátomat a kis résen. Tollas kis testet tapintottam ki, rémült dobbanásokkal egyetemben. A madár volt. Mitugrász megfogott egy tenyérnél is kisebb madarat a holt sötétben, nagyot zúgva a faágról.
-Azt a mindenit! -hebegtem pislogva.
Embertől nem vártam ilyet. Különösen, hogy ezután a madárral való bánásmódja finom maradt, nem ölte meg azonnal. A kis élet még ott pihegett a kezei között.
Ez körülbelül akkora dolog volt nekem, minthogy még rejtve maradt a kilétem, ennyi év után is. Igaz az utóbbi valójában az emberek ostobaságát szimbolizálta, de akkoriban magamtól sem vártam túl sokat. Minek görcsöltem volna?
-Ez már döfi -jegyeztem meg, tudtam, hogy a kölyök dicséretet várt. -Mihez kezdesz vele?
-Mihez kezdenék? -hangzott az értetlenkedés most felőle. -Elengedem. Szegényre a szívbajt hoztam.
-Bizonyíthatnál vele. Végre nevet kaphatnál. Szívesen leszek a tanúd, tudod, hogy hiába vagyok a barátod, sosem hazudtam még senkinek.
-Akkor most fogsz, megkérlek rá. Semmi sem történt ma.
Némán bámultam arra a helyre, amerre sejtettem, magam mellett alig valamivel. Majd felderengett az alakja, ahogy a hold elől elkúsztak végre a felhők, derengő félhomály véve át a teljes feketeség helyét. Megszokhattam volna már, hogy örökké hátast dobtam tőle. Azonban ez új volt. Ódzkodott valamitől, ami a névvel járt volna együtt és még nekem sem merte bevallani. Néha pedig zseniális érzékkel, ahogy a madarat, úgy a gondolataimat is elkapta.
-Ha vadász leszek, ölnöm kell. Nem akarok ölni.
Előre nyújtotta a karját és széttárta a tenyerét. A kismadár egy borzas gömbnek tűnt a lapátszerű tenyerekben. Riadtan forgatta a fejét, majd űzött mozdulattal elrugaszkodott és kétségbeesett meneküléssel messze szállt. Oda, ahová már nem ért el a halvány fény.
-Ezt a hold mondta neked? -érdeklődtem, miután Cimbi az égre pillantott.
Megvetően siklott rám a tekintete, de azért elmosolyodott.
-Hülye.
-Én? Ki zúgott bele a holdba úgy mégis? -kérdeztem immár ironikusan.
-Nem zúgtam bele. Lehet, neked tökéletes ez az élet, de nekem hiányzik valami.
-És a holdban benne van?
-Nem. Bennem van. A hold csak segít, hogy ne itt legyek.
A zagyva válaszokat hallva megráztam a fejem. Ez tényleg agyalágyult! Miért akarna máshol lenni? Ha meggyőztük volna a falubelieket a képességéről, arany élete lehetett volna! Szinte isteni.
Tudod Takaki, a barátság néha átvisz egy másik spirituális síkra, az akkori esetemben a kutyák szintjére. Úgy tettem, mint aki elhiszi, hogy Éjmadarász az, ami lenni akart. Igaz, halvány fogalma nem volt arról a bizonyos célról, nekem meg pláne nem. Azonban úgy éreztem, ott megosztott velem egy titkot, amit viszonozni illik.
-Cimbi, kösz, hogy beavattál. Most már mindent értek.
-Dehogy értesz -nézett rám kétkedve.
-Na jó, tényleg nem -bólintottam. -Próbálkozni fogok, ígérem.
Idejében elléptem az ölelése elől. Némi görccsel a gyomromban emeltem falként a kezem, így hárítottam el a magyarázatot. Éjmadarász tizenkét évesen még érzelmes gyerek volt, legalábbis kimutatta. Később azért megneveltem, hogy ne legyen ebből problémája.
-Nos, ha már így benne vagyunk a lelkizésben -jegyeztem meg, enyhítve a csalódottságát. -Nekem is be kell vallanom valamit.
Érdeklődő csend.
-Valójában nem vagyok Puszta Kéz fia.
Még mindig csend.
-A nevemből sejtheted. És valójában -akadtam el.
Ha a gyerek üvöltve elrohan mellőlem és árulkodni kezd, vagy még hülyébb sors várt volna rá vagy már megint szedhettem volna sátorfámat. Ehhez meg nem fűlött a fogam. De, ha már belekezdtem...
-Szóval valójában, nem vagyok ember. Egy kicunével állsz szemben. Egy róka szellemmel.
Csend.
Szinte hallottam, ahogy leesik neki, azon a ponton tört ki belőle a röhögés.
Éppen úgy, mint... Takaki, vegyél levegőt.
2013. október 3., csütörtök
Sosem voltál még a hegy tetején, mi?
Morgás. Elnyújtott, keserves morgás, a vége egyenesen oktávnyi különbségbe hajlott. Szinte már illetlen hangnak hatott.
-Hallom ám -pirított újból Takakira Yamamoto.
A korlátnak támaszkodva figyelte a horizontot, Takaki borzongva követte a példáját. Gyomra egy húzással szűkebbre zsugorodott, fájdalmasan követelte az ételt.
-Mit akarsz tőlem? -koccant össze Takaki foga. -És miről hadoválsz egyfolytában, mintha együtt nőttünk volna fel?
Meg sem lepődött a saját szavain, Yamamoto olyan furcsa egy lénynek tűnt a szemében, hogy Takaki akaratlanul idomult hozzá. Elengedte magát.
-Semmit sem akarok tőled -felelte dudorászva a srác. -Segítek, mint mindig. Régóta csinálom ezt, régebb óta, hogy az ükapád megszületett. Sokkal, de sokkal régebb óta...
Kihúzta magát és fintorogva felhúzta a száját. Hegyes orra váratlanul egy rókára emlékeztette Takakit. Egy rókára, ami élénken szimatolt a levegőbe.
-Az istenekre! De öreg vagyok! -jelentette ki Yamamoto a homlokára csapva, mire Takaki akaratlanul elmosolyodott.
Kínjában. Biztos volt benne, hogy az idegen srác bolond. Félkegyelmű. Vagy ha nem is, nagyon jól színészkedett. És ezzel akarva-akaratlan felvidította őt. Váratlanul egy mutatóujj jelent meg a látóterében, ha nem hajolt volna időben el tőle, az orrában állt volna meg.
-Ne merj kiröhögni! Évszázadok óta mentem a hátsófeled attól, hogy valami igazán nagy hülyeséget csinálj! Különben is -itt elvigyorodott és a zsebébe nyúlt. Majd egy papírdarabot húzott elő. -Ez nem a tiéd, barátom?
Azzal széthajtogatta és fennhangon beleolvasott. Takaki azonnal utána nyúlt, a füle helyén lángnyelvek csaptak fel, terjengőn elborítva vele a homlokát.
-Ó drága Harumi... -fulladt el a nevetéstől Yamamoto.
Könnyedén ellépett Takaki elől, aki szintén kifulladt, de az erőlködéstől. Dühében kicsordult a könnye.
-A generációk hátránya meg a modernizálódásé -csóválta a fejét a srác amint meglátta és türelmesen, szépen összehajtogatta a levelet, majd egy villámgyors mozdulattal Takaki ingébe csúsztatta. A fiú még azt is érezte, ahogy kétszer meglapogatta finoman. Haragja egy pillanat alatt elillant. -Az ősöd ezért már behorpasztotta volna a képem.
-Az ősöm?
Yamamoto bólintott.
-Na jó, eddig mulatságos volt, de most már elegem van -fonta össze a karjait Takaki. -Ha nem árulod el, ki vagy, feljelentelek a kapitánynál zaklatásért, később meg a rendőrségen!
Komolyan gondolta, noha a Yamamoto alakja, még a cinkos húzásokkal együtt is rokonszenves maradt. Megfeszült közöttük a csend, ezúttal az idegen srác majdhogynem szomorúan nézett rá. Nekitámaszkodott a korlátnak, kezeit zsebre dugta, arcát kissé elfordította, ettől Takakinak az a benyomása támadt, mintha keresett volna valamit rajta. Még jobban elhúzódott a hallgatásuk, Takaki már-már elszégyellte magát, amiért ilyen goromba volt Yamamotóval, még ha a srác sokkalta megszégyenítőbben viselkedett ővele.
Kirobbanó nevetés ijesztette majdnem halálra, mire felocsúdott, a srác a térdét csapkodta jókedvében.
-Esküszöm, te vagy a legelfajzottabb eddig -vihogta. -Nehogy már rosszul érezd magad az én természetem miatt. Az én viselkedésem az én gondom.
-Te hallod a gondolataimat? -kérdezte Takaki csodálkozva, még dübörgő szívvel.
-Rád van írva. No, hogy szívinfarktust ne kapj itt nekem -mire mennék úgy veled-, megígérem, hogy körbevezetlek Rishirin. Meg persze a beígért sztorikkal sem maradok adósod.
-Ismered a helyet?
-Véletlenül nem szökésben vagy? -kontrázott rá.
-De igen -mondta bizonytalanul Takaki.
-Akkor nincs több kérdés! Egyébként sem szándékozol egyhamar hazamenni nem?
Takaki ezen elgondolkodott egy kissé. Arra jutott, hogy addig, míg kutatásokkal nem bizonyítják, hogy a szégyenbe nem lehet belehalni, inkább nem hisz a természettörvényeknek sem. Ember bizonyítsa be, hogy az ember hülye. Másnak úgysem hisz.
Válaszul megrázta a fejét.
-Nagyszerű -nyugtázta. -A híradóban lesz a képed, valahol csak maradt benned némi zsenialitás, hogy egy technikailag lefedetlen helyre utazol épp.
Takaki gyanakodva hajolt előre.
-Nagyon benne vagy a témában -fogalmazott ugyanolyan lazán, mint Yamamoto.
Jóleső, kellemes érzés volt. Nem ügyelt gondosan a szavakra, egyszerűen a saját sorrendjükben jöttek. Yamamoto vállat vont.
-Ez van. Hé, mindjárt megérkezünk! Már látni a part körvonalait!
A reggeli gyenge napfényben, akár a szépiákon, úgy szürkéllett a sziget sziluettje. A piszkossárgás derengésben Takakit váratlanul elfogta a nyugalom. A korlát égette a bőrét a rétegek ellenére, ujjai összekulcsolódtak. Egy szál magában, egy nyakába szakadó idegennel, a tengeren hullámzott, túlment Hokkaido szigetén is. Mintha nem Japánban járt volna.
Megnyugodott attól, hogy azt a valakit valahol a fesztivál közepén hagyta.
Lehet, hogy fizikailag lehetetlen a szégyenbe belefulladni, azonban a pillanat belehal. Az ő akciója után biztosan.
A hajó egyre közelebb ért, kirajzolódtak a kontúrok, majd egyre színesedtek a felkelő nap hatására. A komp előtt rajzó hajók és bárkák sokasága ringott, a kikötő partja szintén hullámzott a pakolászó árusok hömpölygő sietségében. Takaki oldalra fordította a fejét, hogy újdonsült idegenvezetőjére nézzen, de Yamamotónak hűlt helye volt. Rémülten lökte el magát a korláttól, majd betámolygott a hajótestbe, meg-megbotolva a mozgó padlón. A hangszórók felrecsegtek a parkolási szándékot jelezve, Takaki tekintete ide-oda járt valami vagy valaki ismerős után. Aztán egyszerre egy hatalmas döccenés sugárzott át a hajón, Takaki meg finoman fenékre esett.
-Hát te meg mit csinálsz ott? -harsant fel Yamamoto a hálóajtóban előbukkanva, túlordítva a komp dudálását.
-Ugyan már mit? Keresem az önbecsülésem -csattant fel ingerülten Takaki, de a Yamamoto kezét húzó ételillat azonnal elterelte a figyelmét.
-Annál a barázdánál nézted? Ott baloldalt. Szereztem kaját -emelte fel a kezeit a srác Takaki megvillanó tekintetére. -Most viszont tipli, mert ha rájönnek, átúszhatjuk a tengert visszafelé.
Szinte elsodorták az útjukba kerülő embereket, a felszolgáló kisasszonyokat, akiket furcsa módon Takaki észre sem vett az utazás alatt. Az ajtóőr a vállát kiugrasztva hátráltatta meg, míg megnézte a jegyét, majd tovább igyekeztek.
-Téged le sem ellenőriztek -szuszogta Takaki.
-Hát barátom, melletted elhalványulok -vigyorgott Yamamoto, egyetlen felesleges légvétel nélkül.
Jobban bírta az iramot, mint Takaki.
Áttörtek az árusok tömegén, aztán egyenesen tovább a dokkokon és bár Takaki nem egészen értette, hogy hova rohannak még úgy, túl sok lehetősége nem akadt, ami alapján mást választhatott volna. Majd nem is akart mást választani. Ahogy egyre a sziget belseje felé futottak, a házak ritkultak, egyedül a mesterséges utak maradtak meg valamelyest, később azonban egy hatalmas hegycsúcs bontakozott ki az orra előtt. Takaki két lihegés közepette annyira belefeledkezett a látványba, hogy egy óvatlan pillanatban megbotlott és hasra esett. Tartósan. Nagyot nyögve fújta szét a szájánál a port, amit a lendület az orrába lebbentett, mire tüsszögött egyet.
-Egészségedre -vágta rá Yamamoto.
-Hova, hoh, hova? -akarta kérdezni Takaki, de prüszkölésbe folyt az érdeklődés. -Hova megyünk?
-Igazából sehova már -jött a válasz, mire Takaki hörögve emelte fel a fejét. -Mi az, hogy sehova?
-Belefeledkeztem a dologba.
Yamamoto most először szégyenlősen megvakarta a tarkóját, de nem tűnt bűnbánónak. Bár lehet a mosoly miatt, aminek a kunkora nem múlt el a szája sarkából. Takaki a hátára fordult, úgy mutatott a srácra:
-Kinyírlak, csak keljek fel.
Váratlanul Yamamoto mellette termett a földön, hasonlóképpen elnyúlva.
-Ugyan már -mondta mosolyogva, ezúttal kiszélesítve az ívét, majd az egyik zsemleszerű valamit Takakinak nyújtotta. -Itt a reggelid.
Takaki megilletődve fogadta el, de előbb megtapogatta, megszagolgatta az ételt. Ínycsiklandó volt. Vagy csak az éhség illúziója.
Aztán az éhség csámcsogással és roppanással vegyes csendben materializálódott. Némán, mégis örlőn feküdtek a földön és ettek. Takaki nem állta meg közben, hogy fel-fel ne pillantson a fejjel lefelé fordult hegyre, ami a lassan kéken ragyogó égben, mint egy árnyék, úgy szélesedett.
Rágás, nyelés, harapás, rágás nyelés.
Rálapultak a földre. Körülöttük viszont minden éledt.
-Gyakran estél már el?
Yamamoto hangja egészen halkan zengett, finoman, mélyen. Takaki úgy érezte hirtelen, beleolvadt a reggelbe a kérdés.
-Tulajdonképpen nem sokszor.
-Pedig illenék.
-A pornyelés? -Takaki sejtette, miért érdeklődik Yamamoto.
Meglepődni sem akart már ezen. Csak enni, feküdni, meg figyelni a lába zsibbadását a futástól.
-Az.
-Egyszer nem elég?
-A fesztiválra gondolsz?
Takaki bekapta az utolsó falatot, leveregette a morzsákat a tenyeréről, majd bólintott.
-Mindenki erről fog beszélni. Szegény Harumi meg...
-Ő is nyelheti a port -jelentette ki csendesen Yamamoto.
-Meg a megjegyzéseket.
-Tudod -Yamamoto az egyik karját a feje alá tette és Takaki felé fordult. -Te vagy az első, aki sosem esett igazán mélyre és sosem volt a legmagasabban.
-Tizenöt éves vagyok. Még nem volt rá lehetőségem -Takaki elgondolkodva vakarta az állát. -A fesztivál éppenséggel nem elég jó ehhez?
Yamamoto cuppantott egyet, majd a zsebéből előhúzott egy fogpiszkálót. A nap az évszakhoz képest melegebben tűzött, így a fagyos föld sem akadályozta őket a pihenésben.
-Hajaj, mihez kezdjek veled? -motyogta a srác. -Meg sem kérdezed, honnan tudnék a családodról, hogy találtam rád és még példálózni sem tudok, annyira kocka vagy.
-Hé! -szólt rá Takaki. -Azért nem kérdezem, mert úgysem válaszolsz.
A fogpiszkáló megemelkedett az orr felé. Göcögés szaladt ki Yamamoto száján.
-Helyes észrevétel. És mit szólnál, ha mesélnék valamit, míg megyünk a hegyhez?
Takaki felült és az immár rendes szögben magasodó Rishiri-hegyre meredt.
-Fel akarsz mászni? -kérdezte elképedten.
Yamamoto a könyökére támaszkodott és akár egy modell, meggyőzően állta Takaki tekintetét.
-Sosem volt még a hegy tetején, mi? Hiszen még esni sem estél elégszer. Itt az ideje.
-Hallom ám -pirított újból Takakira Yamamoto.
A korlátnak támaszkodva figyelte a horizontot, Takaki borzongva követte a példáját. Gyomra egy húzással szűkebbre zsugorodott, fájdalmasan követelte az ételt.
-Mit akarsz tőlem? -koccant össze Takaki foga. -És miről hadoválsz egyfolytában, mintha együtt nőttünk volna fel?
Meg sem lepődött a saját szavain, Yamamoto olyan furcsa egy lénynek tűnt a szemében, hogy Takaki akaratlanul idomult hozzá. Elengedte magát.
-Semmit sem akarok tőled -felelte dudorászva a srác. -Segítek, mint mindig. Régóta csinálom ezt, régebb óta, hogy az ükapád megszületett. Sokkal, de sokkal régebb óta...
Kihúzta magát és fintorogva felhúzta a száját. Hegyes orra váratlanul egy rókára emlékeztette Takakit. Egy rókára, ami élénken szimatolt a levegőbe.
-Az istenekre! De öreg vagyok! -jelentette ki Yamamoto a homlokára csapva, mire Takaki akaratlanul elmosolyodott.
Kínjában. Biztos volt benne, hogy az idegen srác bolond. Félkegyelmű. Vagy ha nem is, nagyon jól színészkedett. És ezzel akarva-akaratlan felvidította őt. Váratlanul egy mutatóujj jelent meg a látóterében, ha nem hajolt volna időben el tőle, az orrában állt volna meg.
-Ne merj kiröhögni! Évszázadok óta mentem a hátsófeled attól, hogy valami igazán nagy hülyeséget csinálj! Különben is -itt elvigyorodott és a zsebébe nyúlt. Majd egy papírdarabot húzott elő. -Ez nem a tiéd, barátom?
Azzal széthajtogatta és fennhangon beleolvasott. Takaki azonnal utána nyúlt, a füle helyén lángnyelvek csaptak fel, terjengőn elborítva vele a homlokát.
-Ó drága Harumi... -fulladt el a nevetéstől Yamamoto.
Könnyedén ellépett Takaki elől, aki szintén kifulladt, de az erőlködéstől. Dühében kicsordult a könnye.
-A generációk hátránya meg a modernizálódásé -csóválta a fejét a srác amint meglátta és türelmesen, szépen összehajtogatta a levelet, majd egy villámgyors mozdulattal Takaki ingébe csúsztatta. A fiú még azt is érezte, ahogy kétszer meglapogatta finoman. Haragja egy pillanat alatt elillant. -Az ősöd ezért már behorpasztotta volna a képem.
-Az ősöm?
Yamamoto bólintott.
-Na jó, eddig mulatságos volt, de most már elegem van -fonta össze a karjait Takaki. -Ha nem árulod el, ki vagy, feljelentelek a kapitánynál zaklatásért, később meg a rendőrségen!
Komolyan gondolta, noha a Yamamoto alakja, még a cinkos húzásokkal együtt is rokonszenves maradt. Megfeszült közöttük a csend, ezúttal az idegen srác majdhogynem szomorúan nézett rá. Nekitámaszkodott a korlátnak, kezeit zsebre dugta, arcát kissé elfordította, ettől Takakinak az a benyomása támadt, mintha keresett volna valamit rajta. Még jobban elhúzódott a hallgatásuk, Takaki már-már elszégyellte magát, amiért ilyen goromba volt Yamamotóval, még ha a srác sokkalta megszégyenítőbben viselkedett ővele.
Kirobbanó nevetés ijesztette majdnem halálra, mire felocsúdott, a srác a térdét csapkodta jókedvében.
-Esküszöm, te vagy a legelfajzottabb eddig -vihogta. -Nehogy már rosszul érezd magad az én természetem miatt. Az én viselkedésem az én gondom.
-Te hallod a gondolataimat? -kérdezte Takaki csodálkozva, még dübörgő szívvel.
-Rád van írva. No, hogy szívinfarktust ne kapj itt nekem -mire mennék úgy veled-, megígérem, hogy körbevezetlek Rishirin. Meg persze a beígért sztorikkal sem maradok adósod.
-Ismered a helyet?
-Véletlenül nem szökésben vagy? -kontrázott rá.
-De igen -mondta bizonytalanul Takaki.
-Akkor nincs több kérdés! Egyébként sem szándékozol egyhamar hazamenni nem?
Takaki ezen elgondolkodott egy kissé. Arra jutott, hogy addig, míg kutatásokkal nem bizonyítják, hogy a szégyenbe nem lehet belehalni, inkább nem hisz a természettörvényeknek sem. Ember bizonyítsa be, hogy az ember hülye. Másnak úgysem hisz.
Válaszul megrázta a fejét.
-Nagyszerű -nyugtázta. -A híradóban lesz a képed, valahol csak maradt benned némi zsenialitás, hogy egy technikailag lefedetlen helyre utazol épp.
Takaki gyanakodva hajolt előre.
-Nagyon benne vagy a témában -fogalmazott ugyanolyan lazán, mint Yamamoto.
Jóleső, kellemes érzés volt. Nem ügyelt gondosan a szavakra, egyszerűen a saját sorrendjükben jöttek. Yamamoto vállat vont.
-Ez van. Hé, mindjárt megérkezünk! Már látni a part körvonalait!
A reggeli gyenge napfényben, akár a szépiákon, úgy szürkéllett a sziget sziluettje. A piszkossárgás derengésben Takakit váratlanul elfogta a nyugalom. A korlát égette a bőrét a rétegek ellenére, ujjai összekulcsolódtak. Egy szál magában, egy nyakába szakadó idegennel, a tengeren hullámzott, túlment Hokkaido szigetén is. Mintha nem Japánban járt volna.
Megnyugodott attól, hogy azt a valakit valahol a fesztivál közepén hagyta.
Lehet, hogy fizikailag lehetetlen a szégyenbe belefulladni, azonban a pillanat belehal. Az ő akciója után biztosan.
A hajó egyre közelebb ért, kirajzolódtak a kontúrok, majd egyre színesedtek a felkelő nap hatására. A komp előtt rajzó hajók és bárkák sokasága ringott, a kikötő partja szintén hullámzott a pakolászó árusok hömpölygő sietségében. Takaki oldalra fordította a fejét, hogy újdonsült idegenvezetőjére nézzen, de Yamamotónak hűlt helye volt. Rémülten lökte el magát a korláttól, majd betámolygott a hajótestbe, meg-megbotolva a mozgó padlón. A hangszórók felrecsegtek a parkolási szándékot jelezve, Takaki tekintete ide-oda járt valami vagy valaki ismerős után. Aztán egyszerre egy hatalmas döccenés sugárzott át a hajón, Takaki meg finoman fenékre esett.
-Hát te meg mit csinálsz ott? -harsant fel Yamamoto a hálóajtóban előbukkanva, túlordítva a komp dudálását.
-Ugyan már mit? Keresem az önbecsülésem -csattant fel ingerülten Takaki, de a Yamamoto kezét húzó ételillat azonnal elterelte a figyelmét.
-Annál a barázdánál nézted? Ott baloldalt. Szereztem kaját -emelte fel a kezeit a srác Takaki megvillanó tekintetére. -Most viszont tipli, mert ha rájönnek, átúszhatjuk a tengert visszafelé.
Szinte elsodorták az útjukba kerülő embereket, a felszolgáló kisasszonyokat, akiket furcsa módon Takaki észre sem vett az utazás alatt. Az ajtóőr a vállát kiugrasztva hátráltatta meg, míg megnézte a jegyét, majd tovább igyekeztek.
-Téged le sem ellenőriztek -szuszogta Takaki.
-Hát barátom, melletted elhalványulok -vigyorgott Yamamoto, egyetlen felesleges légvétel nélkül.
Jobban bírta az iramot, mint Takaki.
Áttörtek az árusok tömegén, aztán egyenesen tovább a dokkokon és bár Takaki nem egészen értette, hogy hova rohannak még úgy, túl sok lehetősége nem akadt, ami alapján mást választhatott volna. Majd nem is akart mást választani. Ahogy egyre a sziget belseje felé futottak, a házak ritkultak, egyedül a mesterséges utak maradtak meg valamelyest, később azonban egy hatalmas hegycsúcs bontakozott ki az orra előtt. Takaki két lihegés közepette annyira belefeledkezett a látványba, hogy egy óvatlan pillanatban megbotlott és hasra esett. Tartósan. Nagyot nyögve fújta szét a szájánál a port, amit a lendület az orrába lebbentett, mire tüsszögött egyet.
-Egészségedre -vágta rá Yamamoto.
-Hova, hoh, hova? -akarta kérdezni Takaki, de prüszkölésbe folyt az érdeklődés. -Hova megyünk?
-Igazából sehova már -jött a válasz, mire Takaki hörögve emelte fel a fejét. -Mi az, hogy sehova?
-Belefeledkeztem a dologba.
Yamamoto most először szégyenlősen megvakarta a tarkóját, de nem tűnt bűnbánónak. Bár lehet a mosoly miatt, aminek a kunkora nem múlt el a szája sarkából. Takaki a hátára fordult, úgy mutatott a srácra:
-Kinyírlak, csak keljek fel.
Váratlanul Yamamoto mellette termett a földön, hasonlóképpen elnyúlva.
-Ugyan már -mondta mosolyogva, ezúttal kiszélesítve az ívét, majd az egyik zsemleszerű valamit Takakinak nyújtotta. -Itt a reggelid.
Takaki megilletődve fogadta el, de előbb megtapogatta, megszagolgatta az ételt. Ínycsiklandó volt. Vagy csak az éhség illúziója.
Aztán az éhség csámcsogással és roppanással vegyes csendben materializálódott. Némán, mégis örlőn feküdtek a földön és ettek. Takaki nem állta meg közben, hogy fel-fel ne pillantson a fejjel lefelé fordult hegyre, ami a lassan kéken ragyogó égben, mint egy árnyék, úgy szélesedett.
Rágás, nyelés, harapás, rágás nyelés.
Rálapultak a földre. Körülöttük viszont minden éledt.
-Gyakran estél már el?
Yamamoto hangja egészen halkan zengett, finoman, mélyen. Takaki úgy érezte hirtelen, beleolvadt a reggelbe a kérdés.
-Tulajdonképpen nem sokszor.
-Pedig illenék.
-A pornyelés? -Takaki sejtette, miért érdeklődik Yamamoto.
Meglepődni sem akart már ezen. Csak enni, feküdni, meg figyelni a lába zsibbadását a futástól.
-Az.
-Egyszer nem elég?
-A fesztiválra gondolsz?
Takaki bekapta az utolsó falatot, leveregette a morzsákat a tenyeréről, majd bólintott.
-Mindenki erről fog beszélni. Szegény Harumi meg...
-Ő is nyelheti a port -jelentette ki csendesen Yamamoto.
-Meg a megjegyzéseket.
-Tudod -Yamamoto az egyik karját a feje alá tette és Takaki felé fordult. -Te vagy az első, aki sosem esett igazán mélyre és sosem volt a legmagasabban.
-Tizenöt éves vagyok. Még nem volt rá lehetőségem -Takaki elgondolkodva vakarta az állát. -A fesztivál éppenséggel nem elég jó ehhez?
Yamamoto cuppantott egyet, majd a zsebéből előhúzott egy fogpiszkálót. A nap az évszakhoz képest melegebben tűzött, így a fagyos föld sem akadályozta őket a pihenésben.
-Hajaj, mihez kezdjek veled? -motyogta a srác. -Meg sem kérdezed, honnan tudnék a családodról, hogy találtam rád és még példálózni sem tudok, annyira kocka vagy.
-Hé! -szólt rá Takaki. -Azért nem kérdezem, mert úgysem válaszolsz.
A fogpiszkáló megemelkedett az orr felé. Göcögés szaladt ki Yamamoto száján.
-Helyes észrevétel. És mit szólnál, ha mesélnék valamit, míg megyünk a hegyhez?
Takaki felült és az immár rendes szögben magasodó Rishiri-hegyre meredt.
-Fel akarsz mászni? -kérdezte elképedten.
Yamamoto a könyökére támaszkodott és akár egy modell, meggyőzően állta Takaki tekintetét.
-Sosem volt még a hegy tetején, mi? Hiszen még esni sem estél elégszer. Itt az ideje.
2013. szeptember 30., hétfő
Ritka történetek felebarátja
- Tájékoztatjuk utasainkat, hogy a vonat rövidesen eléri a végállomást, kérjük a csomagjaikra ügyeljenek a leszállásnál. Köszönjük, hogy velünk utaztak! -riadt fel Takaki Kaage.
A géphang felébresztette ugyan, de a mondanivaló tartalmát a kívülről beszüremlő lassulás jelezte. Fájó lapockával egyenesedett ki, majd egyenesen beleütközött egy szempárba.
Fáradtan, zsongó érzékekkel erőlködött némi látszólagos értelemért, azonban az alak elnézően elmosolyodott. És ez a mosoly tisztította ki a fiú fejét. A másik fiú szája sarka pontosan úgy kunkorodott fel, mint amilyen furcsán villant Harumi szeme. Takaki ráharapott az alsó ajkára keserűségében. Csak ne ébredés után. Ne ilyen rögtön. Az idegen fiú hasonlított Takakira, mint minden második tiszta vérű japán, aki még nem hódolt be a nyugati divatnak vagy nem törődött vele. A vonásaikban annyi eltérés mutatkozott, hogy a másik fiú mintha tudta volna használni azt, amit gondolt. Pontosabban, őszintének tűnt. Átütött a bőrén, a kisugárzásán.
Jót derült Takaki Kaagén.
-Hirtelen távozás? -kérdezte váratlanul és hátra dőlt.
Indiszkrét kérdés. Takaki elvörösödött, a szokatlan gesztustól. Bár akkor miért szimpatikus neki?
Bólintott.
-Miből gondoltad?
-Különben hoztál volna olyan vállpárnát. Tudod, amit a fél társadalom használ. Meg mindenféle kütyüt, csakhogy ne érezzék a valóságot a fenekük alatt.
A nyegle közvetlenség meglepte a fiút, a szóhasználatra rezzent egyet. Hasonló korúnak látszott, mint ő, talán egy évvel fiatalabb vagy idősebb lehetett. Haja zselés fénnyel csillogott, szinte szálanként állította be, arca keskeny, állas, tekintete nyíltan fürkészte Takakit. Egyedül a mosolya ingerelte az embert, legalábbis áttűzött rajta.
Vagy csak az utazás tette belé a paranoiát.
-Ismerlek? -szólította meg újra Takaki Kaagét.
-Nem valószínű. Nem -vágta rá motyogva.
Furcsán, félig-meddig húzódozott ettől a sráctól.
Srác. Nem fiú, diák, ember. Srác.
Az idegen váratlanul előre dőlt.
-Pedig tisztára úgy nézel ki, mint az a srác, aki lejáratta magát tegnap.
Takaki nyaka hirtelen fatörzs vastagságúra szélesedett a megfeszülő izmoktól, mire a fiú mosolya vigyorrá szélesedett. Érzékelhetően nyomta meg a "srác" szót. De ez már mellékesnek hatott.
-Beletrafáltam?
Azzal valahonnan előszedett egy fogpiszkálót és nem zavartatva magát, rágcsálni kezdte. A vonat időközben még inkább lassított, a lendület húzta Takakit a súlyánál fogva. Megkapaszkodott a mellette görbülő fogódzóba, de nem vette le a szemét az idegenről. Nem kellene félnie tőle. Nevetségesnek érezte, hogy egy vele egykorú, szemmel láthatóan lázadóra vett figurától megijedjen. Hány éves is? Nyolc vagy tizenöt?
Egyébként nem is emlékezett rá, hogy ott lett volna korábban.
-Akkor már horkoltál, amikor felszálltam -jegyezte meg hirtelen a srác. -De egyébként Yamamoto Haruko vagyok.
Takaki pislogott egyet. Átsuhant rajta a gondolat, hogy hazudhat. Mármint Haruko. Illetve Yamamoto. Megint belezavarodott. Hiszen Harumit is csak magában tegezte ennyire egyértelműen. Összevonta a szemöldökét.
-Látom, nem sokat változtál, te kelekótya -tolta át Yamamoto a fogpiszkálót a másik sarokba.
Elgondolkodva, mókusszerű gyorsasággal, szinte láthatatlanul rágta. -Ugyanúgy csak magaddal vagy elfoglalva.
Ez bolond.
-Nem ismerlek, ha megkérhetlek, szállj le rólam -nyitotta a száját Takaki, bár akarata ellenére kevésbé volt ellenséges, mint amennyire kellett volna.
Vagy amennyire szokott lenni.
-Nem kérhetsz, de egye fene -vigyorgott Yamamoto és Takaki elkerekedő szeme tükrében ketté roppantotta a fogpiszkálót és kisvártatva, jól megrágva lenyelte.
A vonat abban a pillanatban állt meg. Yamamoto felpattant és könnyű, ruganyos járással a nyíló ajtó előtt termett. Egyszerű, de vastagabb, kibélelt pulóverkabátot viselt, farmerrel és irgalmatlanul koszos edzőcipővel.
-Jót tesz az emésztésnek -biccentett Takaki felé. -Később találkozunk.
Azzal már el is tűnt a szem elől.
Takaki Kaage ismét elbambult, a hozzáérő, leszálló egy-két utas húzta vissza a vonat belsejébe. A peronon sem lett jobb, bár a bambaság elillant, az ismeretlenben a megkönnyebbülés helyett, a tanácstalanság fogadta.
Ez a baj a spontán menekülésekkel. Aki nem spontán fajta, annak csak nyűg az egész. Nem mintha lett volna alkalma eddig kipróbálni.
Takaki bölcsen rábólintott ezekre a gondolatokra, aztán elindult, amerre a viszonylag nagy tömeg sodródott. A hajnali órák ellenére meglepően sokan utaztak, a fiú kissé törődötten állta a leplezettnek szánt bíráló pillantásokat. Egy elsős gimnazista ilyenkor nem kóborol láthatóan a világáról sem tudva. Takaki a plafonra nézett, hogy kizárja a perifériájából a tekinteteket.
Rishiri szigete, a béke és nyugalom szigete, látogasson el ön is hozzánk és pihenje ki a fáradalmakat! Rishiri Comp. másodosztályú helyjegy csak kétezer yen! Rishiri Island, egy karnyújtásnyira a Mennyek Kapujától!
A reklám mellett diszkréten felvillant egy másodpercre az utazás időtartama. Wakkanai - Oshidomari, egy óra, negyven perc.
Takaki a zsebébe túrt. Miután a mozgólépcső aljára ért, egy másikra szállt, hogy a felszínre kerüljön. Már nem figyelt a körülötte levő emberekre, egyre inkább belejött a spontaneitásba. Reménykedett abban, hogy a zsebpénze is ugyanúgy viszonyul ehhez.
Szerencséjére éppenhogy beleegyezett. Még a hajójegyen kívül marad belőle, hogy megreggelizhessen valahol.
Kint csípős levegő vágott az arcába, a kellemetlen élménytől megborzongva összehúzta magán a kabátját. Az aluljáróban látott térképpel a fejében, vacogva követte az útvonalat, felkészülve a még zordabb körülményekre a hajón és egyáltalán a kikötőben.
De már az orrába kúszott a tengeri illat, ami a szeles hűvössel elkeveredve olybá tűnt, mintha a fürdőszobában mosná az arcát, hogy felébredjen. Józanító paskolással magán, haladt Rishiri Comp nevű hajó felé, nem volt nehéz megtalálnia.
És egyszeriben, végre felszakadt benne valami, ahogy megpillantotta a komp óriást. Megtorpant és már nem csak körülötte keringett a víz lehelete, hanem benne is. Hirtelen érezte meg, hogy most aztán tényleg egyedül van. Hiába pergett az emberek nyelve körülötte és hiába döntötték fel kis híján, szinte minden második percben.
Üresség.
Nem szomorúság, nem depresszió. Hanem nincs érzés.
Egy töredékmásodpercre kisöpörte belőle a szél az eddigieket. Ekkor ijedt meg igazán. Azonnal eszébe jutott az idegen Yamamoto, a vonatút és a lány. A Valentin napi fesztivállal már nem törődött, Harumi mindig magában hordta a Valentin napot.
Megnyugodott. Az üresség eltűnt.
Hogy ez ne történjen még egyszer meg, gyorsan a jegyvételre koncentrált, később pedig a komppal igyekezett kitölteni magát. Utazott már efféle hajóval, igaz egyszer és az közel sem volt akkora, mint ez a monstrum. Nem is tengert szándékozott akkoriban átszelni. Bement a másodosztályú fülkébe, végigjáratta a tekintetét a termen. Automatikus mozdulattal cselekedet, az esze nem követte.
-Gondoltam, hogy ezt pécézed ki -ugrasztotta meg a hang a háta mögül.
-Követsz? -kérdezte gyanakodva Takaki, a biztonság kedvéért hátra sem fordulva.
-Miért kérded?
Erre már megfordította az elképedés. A srác teli szájjal vigyorgott, péksüteményt tartott lazán a kezében, bár furcsa módon szikkadtnak tűnt. Takaki rápillantott, majd Yamamoto szemébe.
-Na, ne szívass -szaladt ki a fiú száján, mire Yamamoto felnevetett.
-Végre! -bökte ki a nevetéstől dallamosan. -Azt hittem már sosem lesz valami emberi reakciód.
-Neked sincs.
Erre Yamamoto elgondolkodott. Majd vállat vont és nagyot harapott az ételszerű valamiből.
-Igaz.
Takaki alaposan végigmérte a srácot a beállt csöndben. Aztán belátta, hogy semmi értelme hadakoznia ellene, ha már a menekülésből átváltott spontaneitás éppen Yamamoto lenne. Mármint szimbolikusan. Eddig sem gondolkodott ilyen emelkedetten. Talán jót tesz. Habozva felé nyújtotta a kezét.
-Takaki Kaage -mutatkozott be.
Legalább egy ép gesztusuk legyen.
-Tudom -csapta bele morzsás ujjait Yamamoto, mire Takaki felsóhajtott.
Ami nem megy, azt ne erőltessük.
Yamamoto békésen falta tovább a péksüteményt, amiből még talán két harapás lehetett. Az ujjait nyalogatva elfordult Takakitól, hümmögött, majd a fiúra nézett.
-Nincs kedved felmenni a fedélzetre? Minek tipródjunk a tatamiknál, különben sem fogjuk használni.
-Hideg van.
Yamamoto úgy tett, mintha könnyet morzsolna el a szeme alatt.
-Istenek! Ez visszaváltozott csecsemővé. Régen jobban bírtad, mit ne mondjak.
-Továbbra sem ismerlek. És mi az, hogy istenek? Csak nem...
-Régi vallás vagy új, tök mindegy. Nem? Sosem hittél semmiben, ergo adj egy ötöst a saját nyomorodnak. Legalább szembe néztél vele. Dicsérendő volt már akkor is.
Takaki meredten bámult rá. A srác stílusa egyre romlott. Mintha nem egy japán beszélne a szájából. Semmi tartózkodás, semmi tisztelet, semmi udvariasság. Yamamoto váratlanul meghajolt.
-Drága uram, üdvözölje a ritka történetek felebarátját személyesen! Ha többet óhajt megtudni, emelje túl magát a saját bőrén és várom odafent. Van pár jó sztorim.
Majd ügyet sem vetve Takaki reakciójára kacsintott egyet és a fedélzetre vezető lépcsőn lépve megrázta a fenekét, mielőtt teljesen felért volna.
Takaki elvörösödött.
Ilyen nyílt cukkolásban sem volt még része, mint ahogy abban sem, hogy valaki pontosan ráérzett volna, mi történik a háta mögött.
És még ki is gúnyolja.
És ő, Takaki mégis szimpatizált vele.
A géphang felébresztette ugyan, de a mondanivaló tartalmát a kívülről beszüremlő lassulás jelezte. Fájó lapockával egyenesedett ki, majd egyenesen beleütközött egy szempárba.
Fáradtan, zsongó érzékekkel erőlködött némi látszólagos értelemért, azonban az alak elnézően elmosolyodott. És ez a mosoly tisztította ki a fiú fejét. A másik fiú szája sarka pontosan úgy kunkorodott fel, mint amilyen furcsán villant Harumi szeme. Takaki ráharapott az alsó ajkára keserűségében. Csak ne ébredés után. Ne ilyen rögtön. Az idegen fiú hasonlított Takakira, mint minden második tiszta vérű japán, aki még nem hódolt be a nyugati divatnak vagy nem törődött vele. A vonásaikban annyi eltérés mutatkozott, hogy a másik fiú mintha tudta volna használni azt, amit gondolt. Pontosabban, őszintének tűnt. Átütött a bőrén, a kisugárzásán.
Jót derült Takaki Kaagén.
-Hirtelen távozás? -kérdezte váratlanul és hátra dőlt.
Indiszkrét kérdés. Takaki elvörösödött, a szokatlan gesztustól. Bár akkor miért szimpatikus neki?
Bólintott.
-Miből gondoltad?
-Különben hoztál volna olyan vállpárnát. Tudod, amit a fél társadalom használ. Meg mindenféle kütyüt, csakhogy ne érezzék a valóságot a fenekük alatt.
A nyegle közvetlenség meglepte a fiút, a szóhasználatra rezzent egyet. Hasonló korúnak látszott, mint ő, talán egy évvel fiatalabb vagy idősebb lehetett. Haja zselés fénnyel csillogott, szinte szálanként állította be, arca keskeny, állas, tekintete nyíltan fürkészte Takakit. Egyedül a mosolya ingerelte az embert, legalábbis áttűzött rajta.
Vagy csak az utazás tette belé a paranoiát.
-Ismerlek? -szólította meg újra Takaki Kaagét.
-Nem valószínű. Nem -vágta rá motyogva.
Furcsán, félig-meddig húzódozott ettől a sráctól.
Srác. Nem fiú, diák, ember. Srác.
Az idegen váratlanul előre dőlt.
-Pedig tisztára úgy nézel ki, mint az a srác, aki lejáratta magát tegnap.
Takaki nyaka hirtelen fatörzs vastagságúra szélesedett a megfeszülő izmoktól, mire a fiú mosolya vigyorrá szélesedett. Érzékelhetően nyomta meg a "srác" szót. De ez már mellékesnek hatott.
-Beletrafáltam?
Azzal valahonnan előszedett egy fogpiszkálót és nem zavartatva magát, rágcsálni kezdte. A vonat időközben még inkább lassított, a lendület húzta Takakit a súlyánál fogva. Megkapaszkodott a mellette görbülő fogódzóba, de nem vette le a szemét az idegenről. Nem kellene félnie tőle. Nevetségesnek érezte, hogy egy vele egykorú, szemmel láthatóan lázadóra vett figurától megijedjen. Hány éves is? Nyolc vagy tizenöt?
Egyébként nem is emlékezett rá, hogy ott lett volna korábban.
-Akkor már horkoltál, amikor felszálltam -jegyezte meg hirtelen a srác. -De egyébként Yamamoto Haruko vagyok.
Takaki pislogott egyet. Átsuhant rajta a gondolat, hogy hazudhat. Mármint Haruko. Illetve Yamamoto. Megint belezavarodott. Hiszen Harumit is csak magában tegezte ennyire egyértelműen. Összevonta a szemöldökét.
-Látom, nem sokat változtál, te kelekótya -tolta át Yamamoto a fogpiszkálót a másik sarokba.
Elgondolkodva, mókusszerű gyorsasággal, szinte láthatatlanul rágta. -Ugyanúgy csak magaddal vagy elfoglalva.
Ez bolond.
-Nem ismerlek, ha megkérhetlek, szállj le rólam -nyitotta a száját Takaki, bár akarata ellenére kevésbé volt ellenséges, mint amennyire kellett volna.
Vagy amennyire szokott lenni.
-Nem kérhetsz, de egye fene -vigyorgott Yamamoto és Takaki elkerekedő szeme tükrében ketté roppantotta a fogpiszkálót és kisvártatva, jól megrágva lenyelte.
A vonat abban a pillanatban állt meg. Yamamoto felpattant és könnyű, ruganyos járással a nyíló ajtó előtt termett. Egyszerű, de vastagabb, kibélelt pulóverkabátot viselt, farmerrel és irgalmatlanul koszos edzőcipővel.
-Jót tesz az emésztésnek -biccentett Takaki felé. -Később találkozunk.
Azzal már el is tűnt a szem elől.
Takaki Kaage ismét elbambult, a hozzáérő, leszálló egy-két utas húzta vissza a vonat belsejébe. A peronon sem lett jobb, bár a bambaság elillant, az ismeretlenben a megkönnyebbülés helyett, a tanácstalanság fogadta.
Ez a baj a spontán menekülésekkel. Aki nem spontán fajta, annak csak nyűg az egész. Nem mintha lett volna alkalma eddig kipróbálni.
Takaki bölcsen rábólintott ezekre a gondolatokra, aztán elindult, amerre a viszonylag nagy tömeg sodródott. A hajnali órák ellenére meglepően sokan utaztak, a fiú kissé törődötten állta a leplezettnek szánt bíráló pillantásokat. Egy elsős gimnazista ilyenkor nem kóborol láthatóan a világáról sem tudva. Takaki a plafonra nézett, hogy kizárja a perifériájából a tekinteteket.
Rishiri szigete, a béke és nyugalom szigete, látogasson el ön is hozzánk és pihenje ki a fáradalmakat! Rishiri Comp. másodosztályú helyjegy csak kétezer yen! Rishiri Island, egy karnyújtásnyira a Mennyek Kapujától!
A reklám mellett diszkréten felvillant egy másodpercre az utazás időtartama. Wakkanai - Oshidomari, egy óra, negyven perc.
Takaki a zsebébe túrt. Miután a mozgólépcső aljára ért, egy másikra szállt, hogy a felszínre kerüljön. Már nem figyelt a körülötte levő emberekre, egyre inkább belejött a spontaneitásba. Reménykedett abban, hogy a zsebpénze is ugyanúgy viszonyul ehhez.
Szerencséjére éppenhogy beleegyezett. Még a hajójegyen kívül marad belőle, hogy megreggelizhessen valahol.
Kint csípős levegő vágott az arcába, a kellemetlen élménytől megborzongva összehúzta magán a kabátját. Az aluljáróban látott térképpel a fejében, vacogva követte az útvonalat, felkészülve a még zordabb körülményekre a hajón és egyáltalán a kikötőben.
De már az orrába kúszott a tengeri illat, ami a szeles hűvössel elkeveredve olybá tűnt, mintha a fürdőszobában mosná az arcát, hogy felébredjen. Józanító paskolással magán, haladt Rishiri Comp nevű hajó felé, nem volt nehéz megtalálnia.
És egyszeriben, végre felszakadt benne valami, ahogy megpillantotta a komp óriást. Megtorpant és már nem csak körülötte keringett a víz lehelete, hanem benne is. Hirtelen érezte meg, hogy most aztán tényleg egyedül van. Hiába pergett az emberek nyelve körülötte és hiába döntötték fel kis híján, szinte minden második percben.
Üresség.
Nem szomorúság, nem depresszió. Hanem nincs érzés.
Egy töredékmásodpercre kisöpörte belőle a szél az eddigieket. Ekkor ijedt meg igazán. Azonnal eszébe jutott az idegen Yamamoto, a vonatút és a lány. A Valentin napi fesztivállal már nem törődött, Harumi mindig magában hordta a Valentin napot.
Megnyugodott. Az üresség eltűnt.
Hogy ez ne történjen még egyszer meg, gyorsan a jegyvételre koncentrált, később pedig a komppal igyekezett kitölteni magát. Utazott már efféle hajóval, igaz egyszer és az közel sem volt akkora, mint ez a monstrum. Nem is tengert szándékozott akkoriban átszelni. Bement a másodosztályú fülkébe, végigjáratta a tekintetét a termen. Automatikus mozdulattal cselekedet, az esze nem követte.
-Gondoltam, hogy ezt pécézed ki -ugrasztotta meg a hang a háta mögül.
-Követsz? -kérdezte gyanakodva Takaki, a biztonság kedvéért hátra sem fordulva.
-Miért kérded?
Erre már megfordította az elképedés. A srác teli szájjal vigyorgott, péksüteményt tartott lazán a kezében, bár furcsa módon szikkadtnak tűnt. Takaki rápillantott, majd Yamamoto szemébe.
-Na, ne szívass -szaladt ki a fiú száján, mire Yamamoto felnevetett.
-Végre! -bökte ki a nevetéstől dallamosan. -Azt hittem már sosem lesz valami emberi reakciód.
-Neked sincs.
Erre Yamamoto elgondolkodott. Majd vállat vont és nagyot harapott az ételszerű valamiből.
-Igaz.
Takaki alaposan végigmérte a srácot a beállt csöndben. Aztán belátta, hogy semmi értelme hadakoznia ellene, ha már a menekülésből átváltott spontaneitás éppen Yamamoto lenne. Mármint szimbolikusan. Eddig sem gondolkodott ilyen emelkedetten. Talán jót tesz. Habozva felé nyújtotta a kezét.
-Takaki Kaage -mutatkozott be.
Legalább egy ép gesztusuk legyen.
-Tudom -csapta bele morzsás ujjait Yamamoto, mire Takaki felsóhajtott.
Ami nem megy, azt ne erőltessük.
Yamamoto békésen falta tovább a péksüteményt, amiből még talán két harapás lehetett. Az ujjait nyalogatva elfordult Takakitól, hümmögött, majd a fiúra nézett.
-Nincs kedved felmenni a fedélzetre? Minek tipródjunk a tatamiknál, különben sem fogjuk használni.
-Hideg van.
Yamamoto úgy tett, mintha könnyet morzsolna el a szeme alatt.
-Istenek! Ez visszaváltozott csecsemővé. Régen jobban bírtad, mit ne mondjak.
-Továbbra sem ismerlek. És mi az, hogy istenek? Csak nem...
-Régi vallás vagy új, tök mindegy. Nem? Sosem hittél semmiben, ergo adj egy ötöst a saját nyomorodnak. Legalább szembe néztél vele. Dicsérendő volt már akkor is.
Takaki meredten bámult rá. A srác stílusa egyre romlott. Mintha nem egy japán beszélne a szájából. Semmi tartózkodás, semmi tisztelet, semmi udvariasság. Yamamoto váratlanul meghajolt.
-Drága uram, üdvözölje a ritka történetek felebarátját személyesen! Ha többet óhajt megtudni, emelje túl magát a saját bőrén és várom odafent. Van pár jó sztorim.
Majd ügyet sem vetve Takaki reakciójára kacsintott egyet és a fedélzetre vezető lépcsőn lépve megrázta a fenekét, mielőtt teljesen felért volna.
Takaki elvörösödött.
Ilyen nyílt cukkolásban sem volt még része, mint ahogy abban sem, hogy valaki pontosan ráérzett volna, mi történik a háta mögött.
És még ki is gúnyolja.
És ő, Takaki mégis szimpatizált vele.
2013. szeptember 26., csütörtök
3 óra 58 perc
Mindene olyan nehéz volt. Talán a lábából eredhetett a súly, mintha a talpán keresztül felitta volna az utat, amennyit aznap megtett. Vagy amennyi még rá várt. Esetleg a plafonig érő szégyenérzet nyomta egyre össze, akár egy tenyér. Takaki Kaage kellemetlenül érezte magát. Nem a fáradtságtól, inkább tehetetlenségtől.
Az ülés közvetítette a suhanást, amivel egyenesen Wakkanai felé tartott, szédítő sebességgel, az ablakon átszüremlő sötétség is úgy rohant, mintha kergetnék. Asahikawa fényei összemosódtak, különösen a lampionok tömkelege, bár erről csak az tudott igazán, aki aznap besegített felszerelni azokat.
Mint Takaki Kaage.
Azonban nem sokáig élvezhette a lágy fénybogarak billegését a kora esti szélben. Sőt, valójában nem is figyelt rájuk. Már akkor sem, amikor készülődtek az ünnepségre. Rutinos, szakszerű mozdulatokkal rögzítette a kisebb gömböket és téglalapokat, de közben végig ábrándozott.
Tervei voltak. Valentin napon. Kinek nem?
A lengő alkonysugarakat utánzó könnyed lámpák alatt, kivétel nélkül tervek sokasága haladt el, kéz a kézben vagy magányosan vágyakozó szemmel. Édes illat töltötte be a levegőt, ha az ember elképzelte, pontosan olyan rózsaszín érzékeket gyújtott, mint az, ami ontotta magából.
A kisebb karnevál közepét egy vastag, mélyen barázdált törzsű, ám terebélyes cseresznye fa alkotta. Annak közelében, a kinyúló ágak alatt elterülő sziromágyon állt az, aki miatt Takaki Kaage jóformán még magáról a szerelemről is elfeledkezett. Valentin nap idején.
Hayashi Harumit egészen az alsó általános iskolás óta ismerte, de a kezdetekben nem kedvelte. Pontosan emlékezett az első alkalomra, amikor megpillantotta és a hirtelen támadt gondolatokra. A lány kedves, bájos természete illett a törékeny, karcsú alakjához és a derékig érő, csillogóan fekete hajához, ami klasszikus szépséget kölcsönzött neki. Azonban Harumi-chan szeme mást sugallt. Mandula alakja csak egy árnyalatnyival volt keskenyebb a valódi manduláénál, a sarka is megdöbbentően apró, cinkos vonással zárult le, amitől mindig úgy tűnt, mintha pajkosan villant volna arra, akire ráirányult. Fekete ónixként ragyogott a napfényben. És Takaki Kaage az első időkben meg volt győződve arról, hogy boszorkány van az osztályukban. Azután pedig különös egybeeséssel szinte mindig egy iskolába, egy osztályba kerültek. Harumi jól tanult, szorgalmasan, de a tekintete soha nem változott meg.
Így valahogy törvényszerűnek látszott, hogy Takaki Kaagénak kell beadnia a derekát és kénytelen kelletlen megszeretnie a lányt. Ami nem igazán volt kényszerű.
Ahogy kisebb korában elsőre megijedt tőle, úgy elsős gimnazistaként elsőre beleszeretett.
Takaki Kaage keserűen elmosolyodott, keze ökölbe szorult a térdén. A vonat még hangtalanul repítette egyre távolabb a szerelmesek fesztiváljától, a lánytól és az estétől.
A legrosszabbnak hitt megoldásokra az ilyen esetekben jön rá az ember. Legalábbis, akkor a legrosszabbnak hat. Ráébredt, hogy valójában mindig, világéletében, az első pillanattól fogva vonzódott a lányhoz, különben nem foglalkozott volna vele, nem szőtt volna meséket köré és nem vette volna egybeesésnek, hogyan fonódott valahogy össze Harumi és az ő élete. Nem kellett olyan erősen és szorosan, egy szerelmes számára maga a szerelem elég indok rá.
És Takaki Kaage mérhetetlenül szerelmes volt. Szerelmes. És szerelmes lesz, amíg él.
A maga tizenhat évével, soványsága minden rezdülésével, a láthatatlanság minden pórusával.
Merthogy a nagy rajongásban csak éppen arra nem gondolt, hogy a lány egyáltalán számon tartja őt?
Az este ékes bizonyítékul szolgált.
Takaki Kaage pedig kilazította a kezét és bosszankodva nézett a tenyerébe. Úton volt. Ennyi meg ahhoz bizonyult elégnek, hogy megjósolja a botrányt, amit az elszökéssel okozott. Az a haraggal vegyes üresség váratlanul megrémítette, amikor Harumi meglepett elutasítással viszonozta a pillantását, majd hűvössé fakuló bájjal elhátrált tőle. Nem pirult el, nem tétovázott, ahogy Takaki Kaage számított rá. Azt készséggel meghagyta a fiúnak, aki szégyenében elmenekült.
És menekül most is.
Három óra és ötvennyolc perc menekülés.
Nem tudott hátra dőlni, nem bírt megülni sem. Izgatta az utazás, izgatta, hogy ült, feszélyezte az, amit ott hagyott. Sóvárgott az után, akit ott hagyott. Még úgy is, hogy őt hagyták el.
A vonat plafonjára meredt. Mindig ezt fogja csinálni? Addig csűri csavarja, míg értelmetlenné válik és nyugodt szívvel arrébb rakja, mint más felelősségét? Egyfolytában ezen járt az esze, valójában akármikor a lányt képzelte maga elé vagy egyszerűen látta, azonnal megjelentek az első kérdés foszlányok. Ingerelte, hogy Harumi miatt, saját magán is el kellett töprengenie.
Pedig az, hogy gondolkodott rajta, nem segített.
A szerelmen nem segít a gondolkodás. Nem mintha kellene annak segítség.
Takaki Kaage életében először érezte úgy, hogy elhagyta önmagát valahol, két megálló között. A leendő férfiúi ereje meg száz megállónyi mélyen morzsolódhatott. Gyáva. Vesztes. Felelőtlen.
Vállat vont.
Most már mindegy.
Amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan csendesült a háborgás. Bugyborékolt még benne, de nem akadályozta meg, hogy ismét a valóságban legyen. Megfogta a fejét. Egyre inkább belekeveredett.
Az órájára nézett, egyszer -kétszer, tehát egy órán át fordult hátra és bámulta vissza a vonat útját, kezdve Harumitól. Mert tőle indult el.
És még tartotta magát a remény, hogy hozzá is fog visszatérni.
Kevesen maradtak a hosszú kocsiban, a fiún kívül mindössze ketten-hárman üldögéltek nyugodtan vagy félig bóbiskolva. Későre járt, a fesztiválnak régen vége lehetett. Be kellett vallania, hogy nem tartozott a rosszfiúk közé. De a jók mellé sem állhatott be bűntudat nélkül. Amit elhatározott, azt megtette, bár eddigi életében senki sem számított annyira, hogy erről tudjon. Hogy tudja, milyen igazából. Hogy mi jár a fejében.
Felderengett Harumi tekintete. Ekkor döbbent rá, hogy a vallomás hatására, a lány elvesztette azt a furcsa csillogást egy pillanatra, ami annyira jellemezte. Eltűnt az a ragyogás, a csiszolt ónixból széndarab lett, a cinkos szemsarok kisimult. Maszk. Maszk lett belőle.
Takaki Kaage nem volt költő.
Egy tollvonásnyi művészi véna sem szorult belé. Azonban, ahogy így nézte a jelenetét, mintha felébresztette volna lányt.
Furcsa egy gondolat.
Felébresztette, éppen a szerelmesek ünnepén. Túlságosan tolakodott volna? Halkan, szinte suttogva szólította meg és ugyanilyen finoman -ha nem vegyült bele némi szégyenlős árnyalat-, vallotta be az érzését. Nem érzéseit. Érzését. Csak egy volt belőle, egy és megismételhetetlen. Mint a lány. És mint az összes róla szóló álma.
Takaki Kaage valóban nem mondhatta, hogy költő lett volna.
De mégis, ki nem az ha az álmairól van szó?
Három óra és ötvennyolc perc.
Ennyi időbe telt, míg mérföldek választották el az álmától.
Az ülés közvetítette a suhanást, amivel egyenesen Wakkanai felé tartott, szédítő sebességgel, az ablakon átszüremlő sötétség is úgy rohant, mintha kergetnék. Asahikawa fényei összemosódtak, különösen a lampionok tömkelege, bár erről csak az tudott igazán, aki aznap besegített felszerelni azokat.
Mint Takaki Kaage.
Azonban nem sokáig élvezhette a lágy fénybogarak billegését a kora esti szélben. Sőt, valójában nem is figyelt rájuk. Már akkor sem, amikor készülődtek az ünnepségre. Rutinos, szakszerű mozdulatokkal rögzítette a kisebb gömböket és téglalapokat, de közben végig ábrándozott.
Tervei voltak. Valentin napon. Kinek nem?
A lengő alkonysugarakat utánzó könnyed lámpák alatt, kivétel nélkül tervek sokasága haladt el, kéz a kézben vagy magányosan vágyakozó szemmel. Édes illat töltötte be a levegőt, ha az ember elképzelte, pontosan olyan rózsaszín érzékeket gyújtott, mint az, ami ontotta magából.
A kisebb karnevál közepét egy vastag, mélyen barázdált törzsű, ám terebélyes cseresznye fa alkotta. Annak közelében, a kinyúló ágak alatt elterülő sziromágyon állt az, aki miatt Takaki Kaage jóformán még magáról a szerelemről is elfeledkezett. Valentin nap idején.
Hayashi Harumit egészen az alsó általános iskolás óta ismerte, de a kezdetekben nem kedvelte. Pontosan emlékezett az első alkalomra, amikor megpillantotta és a hirtelen támadt gondolatokra. A lány kedves, bájos természete illett a törékeny, karcsú alakjához és a derékig érő, csillogóan fekete hajához, ami klasszikus szépséget kölcsönzött neki. Azonban Harumi-chan szeme mást sugallt. Mandula alakja csak egy árnyalatnyival volt keskenyebb a valódi manduláénál, a sarka is megdöbbentően apró, cinkos vonással zárult le, amitől mindig úgy tűnt, mintha pajkosan villant volna arra, akire ráirányult. Fekete ónixként ragyogott a napfényben. És Takaki Kaage az első időkben meg volt győződve arról, hogy boszorkány van az osztályukban. Azután pedig különös egybeeséssel szinte mindig egy iskolába, egy osztályba kerültek. Harumi jól tanult, szorgalmasan, de a tekintete soha nem változott meg.
Így valahogy törvényszerűnek látszott, hogy Takaki Kaagénak kell beadnia a derekát és kénytelen kelletlen megszeretnie a lányt. Ami nem igazán volt kényszerű.
Ahogy kisebb korában elsőre megijedt tőle, úgy elsős gimnazistaként elsőre beleszeretett.
Takaki Kaage keserűen elmosolyodott, keze ökölbe szorult a térdén. A vonat még hangtalanul repítette egyre távolabb a szerelmesek fesztiváljától, a lánytól és az estétől.
A legrosszabbnak hitt megoldásokra az ilyen esetekben jön rá az ember. Legalábbis, akkor a legrosszabbnak hat. Ráébredt, hogy valójában mindig, világéletében, az első pillanattól fogva vonzódott a lányhoz, különben nem foglalkozott volna vele, nem szőtt volna meséket köré és nem vette volna egybeesésnek, hogyan fonódott valahogy össze Harumi és az ő élete. Nem kellett olyan erősen és szorosan, egy szerelmes számára maga a szerelem elég indok rá.
És Takaki Kaage mérhetetlenül szerelmes volt. Szerelmes. És szerelmes lesz, amíg él.
A maga tizenhat évével, soványsága minden rezdülésével, a láthatatlanság minden pórusával.
Merthogy a nagy rajongásban csak éppen arra nem gondolt, hogy a lány egyáltalán számon tartja őt?
Az este ékes bizonyítékul szolgált.
Takaki Kaage pedig kilazította a kezét és bosszankodva nézett a tenyerébe. Úton volt. Ennyi meg ahhoz bizonyult elégnek, hogy megjósolja a botrányt, amit az elszökéssel okozott. Az a haraggal vegyes üresség váratlanul megrémítette, amikor Harumi meglepett elutasítással viszonozta a pillantását, majd hűvössé fakuló bájjal elhátrált tőle. Nem pirult el, nem tétovázott, ahogy Takaki Kaage számított rá. Azt készséggel meghagyta a fiúnak, aki szégyenében elmenekült.
És menekül most is.
Három óra és ötvennyolc perc menekülés.
Nem tudott hátra dőlni, nem bírt megülni sem. Izgatta az utazás, izgatta, hogy ült, feszélyezte az, amit ott hagyott. Sóvárgott az után, akit ott hagyott. Még úgy is, hogy őt hagyták el.
A vonat plafonjára meredt. Mindig ezt fogja csinálni? Addig csűri csavarja, míg értelmetlenné válik és nyugodt szívvel arrébb rakja, mint más felelősségét? Egyfolytában ezen járt az esze, valójában akármikor a lányt képzelte maga elé vagy egyszerűen látta, azonnal megjelentek az első kérdés foszlányok. Ingerelte, hogy Harumi miatt, saját magán is el kellett töprengenie.
Pedig az, hogy gondolkodott rajta, nem segített.
A szerelmen nem segít a gondolkodás. Nem mintha kellene annak segítség.
Takaki Kaage életében először érezte úgy, hogy elhagyta önmagát valahol, két megálló között. A leendő férfiúi ereje meg száz megállónyi mélyen morzsolódhatott. Gyáva. Vesztes. Felelőtlen.
Vállat vont.
Most már mindegy.
Amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan csendesült a háborgás. Bugyborékolt még benne, de nem akadályozta meg, hogy ismét a valóságban legyen. Megfogta a fejét. Egyre inkább belekeveredett.
Az órájára nézett, egyszer -kétszer, tehát egy órán át fordult hátra és bámulta vissza a vonat útját, kezdve Harumitól. Mert tőle indult el.
És még tartotta magát a remény, hogy hozzá is fog visszatérni.
Kevesen maradtak a hosszú kocsiban, a fiún kívül mindössze ketten-hárman üldögéltek nyugodtan vagy félig bóbiskolva. Későre járt, a fesztiválnak régen vége lehetett. Be kellett vallania, hogy nem tartozott a rosszfiúk közé. De a jók mellé sem állhatott be bűntudat nélkül. Amit elhatározott, azt megtette, bár eddigi életében senki sem számított annyira, hogy erről tudjon. Hogy tudja, milyen igazából. Hogy mi jár a fejében.
Felderengett Harumi tekintete. Ekkor döbbent rá, hogy a vallomás hatására, a lány elvesztette azt a furcsa csillogást egy pillanatra, ami annyira jellemezte. Eltűnt az a ragyogás, a csiszolt ónixból széndarab lett, a cinkos szemsarok kisimult. Maszk. Maszk lett belőle.
Takaki Kaage nem volt költő.
Egy tollvonásnyi művészi véna sem szorult belé. Azonban, ahogy így nézte a jelenetét, mintha felébresztette volna lányt.
Furcsa egy gondolat.
Felébresztette, éppen a szerelmesek ünnepén. Túlságosan tolakodott volna? Halkan, szinte suttogva szólította meg és ugyanilyen finoman -ha nem vegyült bele némi szégyenlős árnyalat-, vallotta be az érzését. Nem érzéseit. Érzését. Csak egy volt belőle, egy és megismételhetetlen. Mint a lány. És mint az összes róla szóló álma.
Takaki Kaage valóban nem mondhatta, hogy költő lett volna.
De mégis, ki nem az ha az álmairól van szó?
Három óra és ötvennyolc perc.
Ennyi időbe telt, míg mérföldek választották el az álmától.
2013. szeptember 16., hétfő
FIGYELEM! ÚJ TÖRTÉNET VÁRHATÓ!
Amint a körvonalak világossá válnak, útjára indul a Holdvirágzás!
Előre leszögezném, hogy egy japán legenda ihletett meg és a történet alapja ez a legenda maradt! Remélem megkedvelitek a történetet, lassan már egy hónapja ülök rajta, csendben érlelgetem, majd szétfeszít a lendület. Azonban még be kell fejeznem egy másik történetet, amit más oldalon teszek közzé, ezért a Holdvirágzás várhatóan október vége felé kezdődik el.
Ha határidőt kellene mondani, mondjuk október 25. és november 2.-a között lesz egy holtpont, amikor újra jelentkezem valamiféle fejleménnyel.
Addig is egy kis bemutató:
Egy férfi a Vadász-klánból, egy férfi a Harcos-klánból és egy rakoncátlan rókaszellem egyesítik céljaikat, hogy megkeressék egyikük vágyának álmát. Rendben. Igazából egy csapat nyikhaj, akik suhanc kedvükben úgy döntenek, maguk keresik meg életük kalandját.
Vajon miért éppen a halál lendülete kergeti a legjobban a vágyakat? Miért sejtünk a sötétség mögött valami tragikus kecsességet, ha sziluett táncol az orrunk előtt?
Előre leszögezném, hogy egy japán legenda ihletett meg és a történet alapja ez a legenda maradt! Remélem megkedvelitek a történetet, lassan már egy hónapja ülök rajta, csendben érlelgetem, majd szétfeszít a lendület. Azonban még be kell fejeznem egy másik történetet, amit más oldalon teszek közzé, ezért a Holdvirágzás várhatóan október vége felé kezdődik el.
Ha határidőt kellene mondani, mondjuk október 25. és november 2.-a között lesz egy holtpont, amikor újra jelentkezem valamiféle fejleménnyel.
Addig is egy kis bemutató:
Egy férfi a Vadász-klánból, egy férfi a Harcos-klánból és egy rakoncátlan rókaszellem egyesítik céljaikat, hogy megkeressék egyikük vágyának álmát. Rendben. Igazából egy csapat nyikhaj, akik suhanc kedvükben úgy döntenek, maguk keresik meg életük kalandját.
Vajon miért éppen a halál lendülete kergeti a legjobban a vágyakat? Miért sejtünk a sötétség mögött valami tragikus kecsességet, ha sziluett táncol az orrunk előtt?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)